1.rész

Nem tudom, hogy voltam képes egyáltalán állva maradni Matt temetésén, de kibírtam. Egyedül akkor jöttem ki a szobámból, azóta eltelt 2 hét. A szüleim halálra aggódják magukat, de én még mindig nem értem, hogy tudták ilyen egyszerűen túltenni magukat ezen. Matt halálán. Rögtön könnyek szöknek a szemembe, ha csak eszembe jut a bátyám. Ha elmegyek a szobája ajtaja előtt, ha csak körbenézek a szobámban és mindenhol az ő arcával találom szembe magam. 2 hete semmi kapcsolatom a külvilággal. Semmi. A facebookomat a baleset óta nem láttam, sőt az óta még a számítógépemet se kapcsoltam be. A telefonom szintén kikapcsolva hever valahol. Volt, aki vezetékesen akart elérni, de egy egyszerű „Nem érdekel”-lel elküldtem anyut, aki a telefont hozta. Még a legjobb barátnőimnek sem jelentkeztem. Teljesen bezárkóztam, pedig tudom, hogy ez semmi jóra nem vezet, de nem tudok mit tenni. A suliig három hét van hátra, semmi kedvem nincs közösségbe menni. Egyedül akarok lenni! Ismét rám tört a sírás. Eszembe jutottak azok a napok, amikor összevesztünk Mattel és bezárkóztam a szobámba. Folyton csak azt vágtam a fejéhez, hogy „Nem érdekelsz!” Meg, hogy „Utállak!”. Hogy mondhattam ilyet? A bátyámnak, aki mindig megvédett, ha bajban voltam. Akire mindig számíthattam. Aki már nincs többé. Olyan nehéz ezt felfogni… Lassan ismét álomba sírtam magam, mint ahogy mostanában szinte mindig. Álmomban újraéltem a múltat. A boldog napokat. Legszívesebben örökre ott maradtam volna.

*3 hét múlva*

Csörgött a vekkerem. 7 óra. Úristen! Kimásztam az ágyból és felvettem valami normális cuccot, összekötöttem a hajam és levonszoltam magamat a konyhába.

   - Gratulálok, Sel. Iskolakezdésre sikerül belerázódnod ebbe. – mutatott anyu az órára – Bár az öltözködéseden javíthatnál még. – erőltetett egy gyenge mosolyt az arcára. 

Tudtam, hogy az a mosoly nem igazi, csak arra kell, hogy én is mosolyogjak. De nekem nem megy. Nem tudok nevetni, se örülni. Magamra néztem, hátha tényleg olyan szörnyen festek, hogy sikerül. De nem. Szörnyen festettem, de mosoly mégse húzódott a számra. Felvánszorogtam a szobámba, felvettem valami utcán is viselhető összeállítású ruhát, vállamra kaptam a táskámat és ismét lementem.

      -  Találkozok a lányokkal – intettem anyunak és lassan kimentem az ajtón.

Lehajtottam a fejem. Talán jobb is, mert ha valaki meglátta volna a bús ábrázatomat, talán sose tud majd örülni semminek. Az időjárás is az én lelkiállapotomat tükrözte valamilyen szinten. Augusztus volt, mégis az eget szürke felhők borították és hűvös szél fújt. Összehúztam magamon a dzsekimet és karba tett kézzel folytattam az utat. A találkozót egy közeli kávéházban beszéltük meg. Nem volt hosszú odáig az út és valahogy most még rövidebbnek tűnt. Nem vettem észre az idő múlását, csak azt, hogy egyszer csak ott voltam. Teresa és Jenna, a két legjobb barátnőm egy asztalnál ültek, és amikor megláttak felálltak. Odasétáltam hozzájuk.

      - Sel! Olyan régen láttalak. – mosolygott óvatosan Jenna, majd lassan megölelt. Őt követte Teresa is.

     - Annyira sajnálom… - mondta, mire ismét könnyek akartak szökni a szemembe, de türtőztettem magam és visszafojtottam a sírást. Megpróbáltam egy gyenge mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerült.

Mindhárman leültünk és csend telepedett ránk. A barátnőim lesütött szemmel ültek velem szembe. Láttam rajtuk, hogy sok minden nyomja a szívüket, de nem akarnak rá kérdezni. Nem beszélgetünk. Ilyen még sose volt. Mindig volt valami témánk. Most nincs… Mindez miattam. Nem jelentkeztem hetek óta, tán egész nyáron… de nem is tudtam. Nem voltam arra képes, hogy egyáltalán közösségbe menjek. Szükségem volt egy kis magányra. De most, hogy itt vagyok a lányokkal, egyre jobban frusztrál a csönd. Idegesít.

     - Hiányoztatok… - kezdtem halkan. – Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de szükségem volt időre. Muszáj volt egy kicsit egyedül maradnom a gondolataimmal és az érzéseimmel. – magyaráztam lesütött szemmel, mire Jenna odaült mellém.

      -  Sel, mi nem haragszunk… - simította meg a hátam, majd átölelt – csak aggódtunk érted. Tudtuk, hogy ez nagyon megvisel, megértettük, amikor nem akartál beszélni. – csatlakozott Teresa is.

     - Köszönöm lányok. – mondtam hálásan és jó ideje most először talán még egy gyengécske mosolyt is sikerült erőltetnem magamra. Majd intettem Jennának, hogy ő is üljön mellénk és átöleltem mindkettőjüket. – Imádlak titeket, nálatok jobb és igazabb barátnőim sose lesznek.

Ezek után még egy darabig ücsörögtünk a kávézóban, és beszélgettünk. pontosabban én hallgattam, hogy mi történt a nyáron. Miről maradtam le. Volt, hogy teljes átéléssel beszéltek róla a lányok én mégse tudtam annyira örülni, még csak mosolyogni se. Egyszerűen nem ment. Talán máskor más esetben én is velük nevetek, de most nem.

Nagyjából, olyan egy körül battyogtam haza.  Karba tett kézzel lehajtott fejjel, csak, mint reggel. Mintha mi sem történt volna. Csendben mentem be a házba, tán észre sem vettek volna, ha nem köszönök be. Felmentem a szobámba és megtorpantam az ajtóban. Körbenéztem és tudatosult bennem, hogy ez a hely, olyan mintha bomba robbant volna. Mindenhol szétszórt papír zsebkendők. Az íróasztalom mellet egy szétdúlt halomban hevertek az új tankönyveim, amiket anyu szerzett be pár napja. A polcokon szanaszét volt minden. Az ágyam végében el nem rakott ruhák kupaca. Meg látszott, hogy hetek óta semmit sem csináltam. Ha valaki belépett volna, meg nem mondja, hogy ez egy lánynak a szobája. Ledobtam a táskámat az ajtó mellé és nekiláttam. Már csak a földön heverő holmik voltak hátra, amikor a kezembe akadt valami. Megfordítottam. Egy fénykép volt. Nagyjából két éves. Matt és én a görög tengerparton vagyunk és Matt épp a vízbe akar dobni. Ismét rám tört a sírás, de erőt vettem magamon és a polcra tettem a képet. „Erősnek kell lennem! Ő sem akarná, hogy egész életemben sírjak utána.” Aztán folytattam a takarítást. Nem mondom, nem volt valami egyszerű. Két órán keresztül rámoltam megállás nélkül. Amikor végeztem leszaladtam egy szendvicsért, majd elővettem és leporoltam a netbookomat. Régóta nem használtam. Bekapcsoltam és megnyitottam minden olyat, amit általában nézni szoktam. A facebookommal kezdtem. A falam tele volt mindenfélével, hetekre visszamenőleg. Száz meg száz „részvétem” üzenet, olyanoktól is, akikkel korábban még csak nem is beszéltem. Majd az utóbbi hetekből mindenféle. „Hova lettél?” „Mi van veled?” üzenettel volt teli. Amin legjobban kiakadtam, az „Élsz még?” volt. Hogy lehet valaki ilyen bunkó? Csak utólag néztem meg, hogy ki írta.

Marko Timons.

Mit is gondoltam? Mit vártam ettől a sráctól? Neki nincsenek érzései, ha meg igen akkor jól titkolja. 

Nem tudom meddig nézhettem a netet, de biztos nem sokáig. Miután kikapcsoltam a gépem, összeszedtem pár cuccot holnapra, majd ráhasaltam az ágyra a kedvenc könyvemmel a kezemben. Fogtam az iPodomat és elkezdtem olvasni.