5.rész

-       - Sel, nyisd ki! – hallottam anyu dörömbölését az ajtón. Mi van? Az órára néztem és elképedtem. Három órája értem haza és… Minden más kiesett. Elaludtam volna? Gyorsan felpattantam az ágyról és kinyitottam az ajtót. – Végre… Már fél órája kopogok, miért zártad be az ajtót?

-     - Bocsi, csak… asszem elaludtam… - sütöttem le a szemem.

-    - Nem baj, csak volt itt egy srác, de már elment, ezt hagyta itt neked. – egy borítékot nyújtott át. Értetlenül néztem rá és elkerekedett szemekkel vettem el a borítékot.

-    - Nem tudod, hogy ki volt az? – kérdeztem.

-    - Nem emlékszem, csak elhadarta a nevét… Hogy is hívták?... nem tudom… azt hiszem valami Nate… azt mondta, hogy osztálytársak vagytok – csodálkozva néztem rá.

-    - Nate? Nekem nincs olyan nevű osztálytársam – csóváltam a fejem – Nate, Nate, Nate… várj, nem lehet, hogy… nem lehet, hogy Nathanielnek hívták? – néztem rá döbbenten, mire bólogatni kezdett.

-    - De azaz,… Olyan furcsa, valahonnan olyan ismerős ez a név… - gondolkodott.

Még mindig elkerekedett szemekkel néztem a borítékra. Az a bizonyos ellenszenves érzés most is ott motoszkált bennem. Valamiért a körül a srác körül rossz dolgokat sejtettem… Egyáltalán honnan tudta, hogy itt lakom, ha a suliban még a nevemet se tudta? Nem tetszett nekem a dolog, mégis… mégis más részről nézve a fiú jó értelemben is hatással volt rám, már-már azt mondanám, hogy… hogy tetszik nekem… De nem, ilyenre még nem is gondoljak! Valami rossz biztos van Nathanielben, nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni, mint Markonál. Lehetetlen vagyok… Bárcsak itt lenne Matt, vele mindig meg tudtam beszélni a dolgaimat, biztos tudna segíteni…

-    - Köszi… - mondtam anyunak és ekkor valaki csengetett. Talán ő? Anya lement és kinyitotta az ajtót.

-   - Jó napot, Mrs Grace! – hallottam Jenna hangját, mire a borítékot letettem az íróasztalomra és lesiettem hozzájuk.

-    - Hát ti? – kérdeztem csodálkozva, de még, ha nem is látszott rajtam örültem nekik.

-    - Moziba megyünk, gondoltuk elviszünk, jót tenne neked. – mosolygott Jenna Lesütöttem a szemem.

-    - Ez nagyon kedves tőletek, de… - mondtam halkan. Tényleg nagyon kedves volt, hogy gondoltak rám, de nem hiszem, hogy ez most nekem menne.

-     - Sel, hidd el biztos jól éreznéd magad, jót tesz egy kis kikapcsolódás – nógatott Tera, mire rájuk néztem.

-    - Sajnálom, de… - nem is tudtam megmagyarázni az okát, de belül éreztem, hogy nem nagyon érezném jól magam.

-    - Megértelek. – fogta meg a vállam Jenna – Gyere Tess, lekéssük a filmet. – intett Teresanak. Hallottam a hangjában a csalódottságot. De nem azt a fajtát, hogy ezt nem érdekeljük, és ezért nem jön velünk, hanem, hogy segíteni próbált, de nem jött össze.

-   - Várjatok! – szóltam utánuk és felkaptam egy sportcipőt meg a táskámat. Intettem anyunak, aki evvel a végre-a-kislányom-kimozdul-és-újra-közösségbe-megy fajta megkönnyebbüléssel nézett utánam. – Tess? – akadtam fel kicsit késve a becenéven, amikor beértem őket.

-   - Véletlenül neveztem Teresat Tessnek, amikor elindultunk – legyintett Jenna – De nagyon tetszik, úgyhogy mióta elindultunk így hívom. – nevetett, Teresa meg kínosan megrázta a fejét.

-   - Rendben, akkor innentől én is így foglak hívni. – mondtam, mire egy hatalmas beleegyező sóhajt hallatott. Mindketten felnevettek én meg néztem őket. Tess… ez tetszik.

Majd megpróbáltam bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Pontosabban sétáltam mögöttük és hallgattam őket, de ez így nekem tökéletes volt. Olyan sokból maradtam ki a nyáron, hogyha még akartam volna se tudtam volna hozzászólni a beszélgetéshez.

Beültünk a terembe… aztán kijöttünk. Nagyjából ennyi maradt meg a filmből. Láttam, hogy a lányok jól szórakoznak és örültem ennek, de mint már előre is sejtettem nekem ez még nem megy. Miután kijöttünk hosszasan sztorizgattak a filmről és nem tudtam hozzászólni. Ilyen még sose volt. Akárhányszor moziban voltunk hetekig emlegettük fel a jeleneteket most meg… most meg hozzá sem tudok szólni. Ez annyira szörnyű. A régi Sel még nagyon-nagyon távol van… még ha anyu azt is hiszi, hogy visszatért, én még nem vagyok ő… és egy ideig nem is hiszem, hogy az leszek… Hazafelé még mindig a filmről volt szó, mint általában egy mozizás után. Én karba tett kézzel sétálgattam mögöttük és elmélyedtem a gondolataimban. Amikor a házunk elé értünk megálltam a kapu előtt és a lányokra néztem.

-     - Köszönöm… - mondtam halkan és megöleltem őket – hogy elvittetek.

-    - Áhh ez csak természetes! – legyintett Tera… akarommondani Tess, olyan hevesen, hogy csak úgy repkedtek vörös tincsei, amelyek ezúttal apró fonatokba voltak befonva. Jenna az égre emelte a tekintetét, majd ismét megölelt.

-    - A legjobb barátaid vagyunk, ránk mindig számíthatsz. – mondta halkan, majd elengedett és átkarolta Tesst. 

Nevetgélve integettek és lassan eltűntek a sarkon. Intettem neki, majd bementem. Anyu izgatottan várt az ajtóban, afféle a-lányom-végre-újra-a-régi-minden-részletről-tudni-akarok nézéssel köszöntött. Én egy „Jó volt”-tal elintéztem és felrohantam a szobámba. Eleinte elgondolkozva vetettem magam hanyatt az ágyamon, de annyi minden járt a fejemben, hogy nem tudtam rendet teremteni a gondolataim közt. Megráztam a fejem és elfoglaltságot keresve néztem körbe szobámban. A szemem megakadt a könyvespolcon és felpattantam az ágyról. Hát akkor olvassunk! Ötlött fel bennem a dolog, de hamarosan azt az ötletet is elvetettem, ugyanis lekuporodtam a polc elé és magamhoz vettem a kedvenc könyveimet, de nem foglaltak le. Nem tudom miért. Feltápászkodtam és leültem az íróasztalomhoz és felhajtottam a netbookom fedelét. Felmentem Facebookra és egy ideig csak néztem és néztem. Talán az egész estém legértelmesebb esemény, hogy megtudakoltam valakitől – aki velem ellentétben figyelt – hogy mit próbált a tudtunkra adni az ofő a suliban. És sikerrel jártam. Hurray! Tudom, kissé gyerekes vagyok, hogy 17 éves –nem igaz, mert egy hónap múlva leszek 17, de ez most nem számít – létemre ilyen dolognak örülök, például, hogy meg tudtam kérdezni, hogy mi volt a suliban. Vagy olyanokon akadok fenn, hogy ki ül a helyemen vagy ki nem, de az élet apró örömeinek örülni kell! Asszem én leginkább így tudom levezetni a feszültséget… legalábbis ennek tudom be a dolgot és nem tartom magamat őrültnek.

-     - Sel… - ébresztgetett anyu, mire felriadtam.

-    - Ki, hol, mikor?! – felemelkedtem és szembetaláltam magam a saját tükörképemmel… amit a netbookom monitorján láttam. A homlokomat a gép billentyűinek nyomai díszítették, mondhatni gyönyörűen festettem. – azt hiszem kicsit elkalandoztam.

-    - Gyere le vacsorázni és feküdj le! – rázta a fejét anyu, mire egy visszafojtott ásítással válaszoltam. – Nem tudom, mit csinálsz az éjjel, de ne csináld, hanem aludj. Ez így nem állapot! A végén még elalszol az iskolában. – csóválta a fejét folyamatosan.

-    - Most aludjak, vagy nem aludjak? Ugyanis éjjel általában mást nem szoktam csinálni. – dobtam be az értetlengyerek kérdést, de anyu nem nagyon volt vevő rá. – Inkább elmegyek tusolni, nem nagyon van most étvágyam. Egyetek nélkülem. – néztem rá, mire megtorpant az ajtóban és megfordult. Egyre jobban aggódott.

-    - Ez így nem mehet tovább Sel… Nem szabad a szobádban gubbasztanod egész nap. Bele fogsz betegedni, teljesen le fogsz gyengülni. Ki kellene mozdulnod. Jót tenne a közösségi élet. Még vacsorázni se jössz le napok óta. – jött oda hozzám és átkarolta a vállam. Ránéztem.

-   - Nem gubbasztok egész nap a suliban ma is voltam moziba a lányokkal. És pont ezért nincs kedvem vacsorázni, a moziban teleettem magam. – érveltem.

-   - Ma, de nem voltál minden nap moziban, ahol teleeheted magad és már napok óta nem vacsorázol. – aggodalmaskodott tovább. – Mióta Matt meghalt, csak az árnyéka vagy önmagadnak. – na, erre nem számítottam.

-   - Persze, mert én még nem tudtam túltenni magam rajta! Nem tudom, ti hogy voltatok rá képesek! – fakadtam ki. – Hogy tudtátok ilyen hamar elfelejteni? – kiabáltam.

-   - Mi sem felejtettük el, csak… - egy könnycsepp jelent meg a szemében. – Te ezt úgysem értenéd meg! – mondta és kiment a szobámból és berántotta maga mögött az ajtót.

Utána indultam, de az ajtó addigra már becsukódott. Szuper! Sikerült összevesznem anyuval! Nekem is könnyek gyűltek a szemembe. Leültem az íróasztalomhoz és félretettem a netbookomat, hogy az asztalra hajthassam a fejem. Ekkor észrevettem valamit. Utánanyúltam és megismertem. A boríték volt, amit Az Új Srác hozott. Vajon mi lehet benne. Kerestem egy ollót és felbontottam…