- - Sel,
nyisd ki! – hallottam anyu dörömbölését az ajtón. Mi van? Az órára néztem és
elképedtem. Három órája értem haza és… Minden más kiesett. Elaludtam volna?
Gyorsan felpattantam az ágyról és kinyitottam az ajtót. – Végre… Már fél órája
kopogok, miért zártad be az ajtót?
- - Bocsi,
csak… asszem elaludtam… - sütöttem le a szemem.
- - Nem
baj, csak volt itt egy srác, de már elment, ezt hagyta itt neked. – egy
borítékot nyújtott át. Értetlenül néztem rá és elkerekedett szemekkel vettem el
a borítékot.
- - Nem
tudod, hogy ki volt az? – kérdeztem.
- - Nem
emlékszem, csak elhadarta a nevét… Hogy is hívták?... nem tudom… azt hiszem
valami Nate… azt mondta, hogy osztálytársak vagytok – csodálkozva néztem rá.
- - Nate?
Nekem nincs olyan nevű osztálytársam – csóváltam a fejem – Nate, Nate, Nate… várj,
nem lehet, hogy… nem lehet, hogy Nathanielnek hívták? – néztem rá döbbenten,
mire bólogatni kezdett.
- - De
azaz,… Olyan furcsa, valahonnan olyan ismerős ez a név… - gondolkodott.
Még mindig
elkerekedett szemekkel néztem a borítékra. Az a bizonyos ellenszenves érzés
most is ott motoszkált bennem. Valamiért a körül a srác körül rossz dolgokat
sejtettem… Egyáltalán honnan tudta, hogy itt lakom, ha a suliban még a nevemet
se tudta? Nem tetszett nekem a dolog, mégis… mégis más részről nézve a fiú jó értelemben
is hatással volt rám, már-már azt mondanám, hogy… hogy tetszik nekem… De nem,
ilyenre még nem is gondoljak! Valami rossz biztos van Nathanielben, nem fogom
még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni, mint Markonál. Lehetetlen vagyok…
Bárcsak itt lenne Matt, vele mindig meg tudtam beszélni a dolgaimat, biztos
tudna segíteni…
- - Köszi…
- mondtam anyunak és ekkor valaki csengetett. Talán ő? Anya lement és
kinyitotta az ajtót.
- - Jó
napot, Mrs Grace! – hallottam Jenna hangját, mire a borítékot letettem az íróasztalomra
és lesiettem hozzájuk.
- - Hát
ti? – kérdeztem csodálkozva, de még, ha nem is látszott rajtam örültem nekik.
- - Moziba
megyünk, gondoltuk elviszünk, jót tenne neked. – mosolygott Jenna Lesütöttem a
szemem.
- - Ez
nagyon kedves tőletek, de… - mondtam halkan. Tényleg nagyon kedves volt, hogy
gondoltak rám, de nem hiszem, hogy ez most nekem menne.
- - Sel,
hidd el biztos jól éreznéd magad, jót tesz egy kis kikapcsolódás – nógatott
Tera, mire rájuk néztem.
- - Sajnálom,
de… - nem is tudtam megmagyarázni az okát, de belül éreztem, hogy nem nagyon
érezném jól magam.
- - Megértelek.
– fogta meg a vállam Jenna – Gyere Tess, lekéssük a filmet. – intett Teresanak.
Hallottam a hangjában a csalódottságot. De nem azt a fajtát, hogy ezt nem
érdekeljük, és ezért nem jön velünk, hanem, hogy segíteni próbált, de nem jött
össze.
- - Várjatok!
– szóltam utánuk és felkaptam egy sportcipőt meg a táskámat. Intettem anyunak,
aki evvel a végre-a-kislányom-kimozdul-és-újra-közösségbe-megy fajta
megkönnyebbüléssel nézett utánam. – Tess? – akadtam fel kicsit késve a
becenéven, amikor beértem őket.
- - Véletlenül
neveztem Teresat Tessnek, amikor elindultunk – legyintett Jenna – De nagyon
tetszik, úgyhogy mióta elindultunk így hívom. – nevetett, Teresa meg kínosan
megrázta a fejét.
- - Rendben,
akkor innentől én is így foglak hívni. – mondtam, mire egy hatalmas beleegyező
sóhajt hallatott. Mindketten felnevettek én meg néztem őket. Tess… ez tetszik.
Majd
megpróbáltam bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Pontosabban sétáltam mögöttük és
hallgattam őket, de ez így nekem tökéletes volt. Olyan sokból maradtam ki a
nyáron, hogyha még akartam volna se tudtam volna hozzászólni a beszélgetéshez.
Beültünk a
terembe… aztán kijöttünk. Nagyjából ennyi maradt meg a filmből. Láttam, hogy a
lányok jól szórakoznak és örültem ennek, de mint már előre is sejtettem nekem
ez még nem megy. Miután kijöttünk hosszasan sztorizgattak a filmről és nem
tudtam hozzászólni. Ilyen még sose volt. Akárhányszor moziban voltunk hetekig
emlegettük fel a jeleneteket most meg… most meg hozzá sem tudok szólni. Ez
annyira szörnyű. A régi Sel még nagyon-nagyon távol van… még ha anyu azt is
hiszi, hogy visszatért, én még nem vagyok ő… és egy ideig nem is hiszem, hogy
az leszek… Hazafelé még mindig a filmről volt szó, mint általában egy mozizás
után. Én karba tett kézzel sétálgattam mögöttük és elmélyedtem a
gondolataimban. Amikor a házunk elé értünk megálltam a kapu előtt és a lányokra
néztem.
- - Köszönöm…
- mondtam halkan és megöleltem őket – hogy elvittetek.
- - Áhh
ez csak természetes! – legyintett Tera… akarommondani Tess, olyan hevesen, hogy
csak úgy repkedtek vörös tincsei, amelyek ezúttal apró fonatokba voltak
befonva. Jenna az égre emelte a tekintetét, majd ismét megölelt.
- - A
legjobb barátaid vagyunk, ránk mindig számíthatsz. – mondta halkan, majd
elengedett és átkarolta Tesst.
Nevetgélve
integettek és lassan eltűntek a sarkon. Intettem neki, majd bementem. Anyu
izgatottan várt az ajtóban, afféle
a-lányom-végre-újra-a-régi-minden-részletről-tudni-akarok nézéssel köszöntött.
Én egy „Jó volt”-tal elintéztem és felrohantam a szobámba. Eleinte
elgondolkozva vetettem magam hanyatt az ágyamon, de annyi minden járt a
fejemben, hogy nem tudtam rendet teremteni a gondolataim közt. Megráztam a
fejem és elfoglaltságot keresve néztem körbe szobámban. A szemem megakadt a
könyvespolcon és felpattantam az ágyról. Hát akkor olvassunk! Ötlött fel bennem
a dolog, de hamarosan azt az ötletet is elvetettem, ugyanis lekuporodtam a polc
elé és magamhoz vettem a kedvenc könyveimet, de nem foglaltak le. Nem tudom
miért. Feltápászkodtam és leültem az íróasztalomhoz és felhajtottam a netbookom
fedelét. Felmentem Facebookra és egy ideig csak néztem és néztem. Talán az
egész estém legértelmesebb esemény, hogy megtudakoltam valakitől – aki velem
ellentétben figyelt – hogy mit próbált a tudtunkra adni az ofő a suliban. És
sikerrel jártam. Hurray! Tudom, kissé gyerekes vagyok, hogy 17 éves –nem igaz,
mert egy hónap múlva leszek 17, de ez most nem számít – létemre ilyen dolognak
örülök, például, hogy meg tudtam kérdezni, hogy mi volt a suliban. Vagy
olyanokon akadok fenn, hogy ki ül a helyemen vagy ki nem, de az élet apró
örömeinek örülni kell! Asszem én leginkább így tudom levezetni a feszültséget…
legalábbis ennek tudom be a dolgot és nem tartom magamat őrültnek.
- - Sel…
- ébresztgetett anyu, mire felriadtam.
- - Ki,
hol, mikor?! – felemelkedtem és szembetaláltam magam a saját tükörképemmel…
amit a netbookom monitorján láttam. A homlokomat a gép billentyűinek nyomai
díszítették, mondhatni gyönyörűen festettem. – azt hiszem kicsit elkalandoztam.
- - Gyere
le vacsorázni és feküdj le! – rázta a fejét anyu, mire egy visszafojtott
ásítással válaszoltam. – Nem tudom, mit csinálsz az éjjel, de ne csináld, hanem
aludj. Ez így nem állapot! A végén még elalszol az iskolában. – csóválta a
fejét folyamatosan.
- - Most
aludjak, vagy nem aludjak? Ugyanis éjjel általában mást nem szoktam csinálni. –
dobtam be az értetlengyerek kérdést, de anyu nem nagyon volt vevő rá. – Inkább
elmegyek tusolni, nem nagyon van most étvágyam. Egyetek nélkülem. – néztem rá,
mire megtorpant az ajtóban és megfordult. Egyre jobban aggódott.
- - Ez
így nem mehet tovább Sel… Nem szabad a szobádban gubbasztanod egész nap. Bele
fogsz betegedni, teljesen le fogsz gyengülni. Ki kellene mozdulnod. Jót tenne a
közösségi élet. Még vacsorázni se jössz le napok óta. – jött oda hozzám és
átkarolta a vállam. Ránéztem.
- - Nem
gubbasztok egész nap a suliban ma is voltam moziba a lányokkal. És pont ezért
nincs kedvem vacsorázni, a moziban teleettem magam. – érveltem.
- - Ma,
de nem voltál minden nap moziban, ahol teleeheted magad és már napok óta nem
vacsorázol. – aggodalmaskodott tovább. – Mióta Matt meghalt, csak az árnyéka
vagy önmagadnak. – na, erre nem számítottam.
- - Persze,
mert én még nem tudtam túltenni magam rajta! Nem tudom, ti hogy voltatok rá
képesek! – fakadtam ki. – Hogy tudtátok ilyen hamar elfelejteni? – kiabáltam.
- - Mi
sem felejtettük el, csak… - egy könnycsepp jelent meg a szemében. – Te ezt
úgysem értenéd meg! – mondta és kiment a szobámból és berántotta maga mögött az
ajtót.
Utána
indultam, de az ajtó addigra már becsukódott. Szuper! Sikerült összevesznem
anyuval! Nekem is könnyek gyűltek a szemembe. Leültem az íróasztalomhoz és
félretettem a netbookomat, hogy az asztalra hajthassam a fejem. Ekkor
észrevettem valamit. Utánanyúltam és megismertem. A boríték volt, amit Az Új
Srác hozott. Vajon mi lehet benne. Kerestem egy ollót és felbontottam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése