6.rész

A borítékban fényképek voltak. Kiszedegettem és elkerekedett szemekkel néztem a fotókat A kezembe vettem egyet. Egy kislány állt a játszótéren, a csúszda tetején és lefelé mutatva nevetett. Lejjebb egy szürke szemű, vékonydongájú, barna kisfiú csúszott le a csúszdán hason fekve és vigyorgott. Rögtön felismertem a jelenetet, hisz a lány én voltam, 5 éves koromban. Felvettem egy újabb képet, azon is én voltam avval a fiúval karöltve. A fiú szeme, ami immár világosabb volt és egyre jobban hasonlított a kékre, most szomorkásan csillogott és rálógtak barnás tincsei. Tovább nézegettem a képeket és nem találtam a kapcsolatot Nathaniel meg a fotók között, habár a kisfiú neve még nem jutott eszembe. Mígnem elértem az utolsó képhez. A háttérben egy sötétszürke autó állt roskadásig megrakva bőröndökkel és táskákkal. Az autó előtt egy férfi egy nő mellett állt kezét, a nő vállára téve. A hölgy mosolygott, a férfi meg éppen egy mondat közben volt, amit az előtte állóknak mondott. Előtte ugyanis a barna kisfiú és én álltunk összeölelkezve. Most már emlékszem, hisz nekem is van egy példányom ebből a képből.

„Egy tíz évvel ezelőtti szomorú nap volt. Reggel mosolyogva kelt fel a nap és sütött be a szobám ablakán, de én korántsem voltam boldog. Tudtam, hogy Jacob ma el fog költözni. Messzire. És haragudtam rá, mert a legjobb barátom és itt hagy. Levonszoltam magamat a földszintre. Anyu már reggelivel várt, de nem volt étvágyam, csak tologattam az ételt a tányéromon. Anyu idegesen toporogva ment a lépcsőhöz.

-   - Matt lennél oly szíves és lejönnél reggelizni? Rád várunk! – kiáltotta idegesen és ekkor valaki csengetett, tehát anyu ment és ajtót nyitott. – Sziasztok! – köszönt immár nyugodt hangon. – Nem jöttök beljebb?

-   - Nem, csak elköszönni jöttünk, indulunk. – hallottam egy lágy női hangot és felpattantam az asztaltól.

Rögtön felismertem azt a hangot. Jacob édesanyjáé volt. Kirohantam Jake nevét kiáltozva. Az autó mellett állt szomorúan, és amikor meglátott engem elém futott. A nyakába ugrottam.

-   - Nem akarom, hogy elmenj! Maradj itt! – kiáltottam és eleredtek a könnyeim. Mindig is érzékeny voltam az ilyesmikre. 

Hozzátartozik még az igazsághoz, hogy Jacob volt az egyetlen, akit barátomnak mondhattam, aki egyáltalán barátkozott velem. Csak ő foglalkozott velem, persze a bátyámat leszámítva, de ő más tészta. Nem akartam egyedül maradni, bár tudtam, hogy a szülei munkája miatt kell folyton költözniük és, hogy csoda, hogy egyáltalán ennyi ideig ebben a városban voltak. 3 teljes évig. De most elmennek. Bele kell nyugodnom…

Hosszú ideig öleltük egymást, mialatt a szüleink váltottak pár szót, majd Jake szülei lassan megálltak az autó mellett, mutatva, hogy menniük kéne. Anyja mosolygott, apja pedig a fejét rázta, bár szemi alatt neki is látszottak a nevetőráncok.

-   - Gyere, Jake! Indulnunk kell! Hosszú út áll még előttünk – ekkor kattant a fényképezőgép és villant a vaku. A fény irányába néztem. Matt állt az ajtóban a fényképezőgéppel a kezében, majd berohant a házba –… és minél tovább maradunk annál nehezebben tudsz majd elszakadni a helytől, a barátaidtól. – Jacob lesütötte a szemét.

-   - Hagyd Nath! – Nath… - Pár perc úgysem számít – mosolygott az anyja. Nath…

-    - Hiányozni fogsz – suttogta a fülembe Jake, mire ismét elöntötték a szemem a könnyek.

-   - Te is nekem. – suttogtam én is, ő pedig kivált az ölelésemből. Elindult az autó felé. Félúton hanyagul hátranézett. Szomorkás szemeivel egyenesen a szemembe. – Szia – mondta, halkan, majd komoly hangnemre váltott. – Viszlát Selena Grace, remélem még találkozunk. – elkaptam a kezét és egy apró rózsás kavicsot csúsztattam a markába. Megszorította és gyengén elmosolyodott, majd megfordult és beszállt az autóba.

-   - Viszlát Jacob Morgan… - suttogtam magam elé.

-   - Várj! – hallottam a bátyám hangját és odarohant az autóhoz. Egy papírlapot lobogtatott a kezében. Megállt az autó mellett. – Ez a tied… így nem fogod elfelejteni Selenat – átadta neki a papírt, majd odajött hozzám és nekem is adott egyet.

Nem papír volt, hanem egy fénykép. Az, amit pár perce készített. Hálásan mosolyogtam a bátyámra. Majd ismét az autó felé fordultam, amiben immár feldübörgött a motor. Jake az ablakra tapadva integetett én pedig visszaintegettem. Elindultak és lassan eltűntek a sarkon…”

Mindenre emlékszem! De hát azt a fiút Jacobnak hívták, nem Natha… Nath… A fiú apját, hívták Nathanielnek. Lehet, hogy ő az, csak megváltoztatta a nevét, az apja nevére? De miért tette volna? És akkor eszembe jutott az aznap este is. Amikor néztük a tévét és egy bevágást találtunk a híradóból.

„Autóbaleset történt, a sofőr és az anyósülésen ülő nő, a helyszínen életüket vesztették, a hátul ülő kisgyereket életveszélyes állapotban szállították kórházba.”

Ekkor mutattak egy képet a csaknem felismerhetetlenségig összeroncsolódott gépjárműről. Én azonnal felismertem. Az a sötétszürke autó volt, amelyből reggel integetett Jake. Talán ezért vehette fel az apja nevét és ezért nem ismertem fel. De nem is hasonlít Jacobra, még csak a hajuk sem egyszínű, mégis legbelül érzem, hogy ő az és ez az érzés valahogy kapcsolatban áll avval a nyomasztó érzéssel, amely mindig bennem van, ha csak Nathanielre gondolok, vagy ránézek.

Felpattantam a képet felkapva, miközben véletlenül lelöktem a borítékot az asztalról. Hangos koppanással ért földet. Egy boríték nem koppan. Lehajoltam érte és felvettem, majd belenéztem. Egy kő volt benne. A kezembe vettem és láttam, hogy egy szépen faragott rózsa díszíti. A rózsás kő! Jacob! Lesiettem a földszintre, egyenesen az étkezőbe, kezemben avval a képpel és a kővel.

-    - Anyu! – kiáltottam, mire felkapta a fejét. Épp vacsoráztak.

-    - Mi a baj? – kérdezte, amikor odaértem. Kifújtam magam, majd ránéztem.

-    - Mond neked az a név valamit, hogy Jacob Morgan?

-    - Jacob Morgan? Dereng valami, de nem tudom megfogni. Miért? – fogtam a képet és megmutattam neki.

-    - Ő Jacob Morgan. – mutattam a fiúra a fotón. Elvette a képet és tüzetesebben megnézte.

-    - Valóban. Most, hogy így mondod emlékszem. Amikor ez a kép készült, aznap szenvedtek autóbalesetet. – gondolkodott el - De ez miért fontos? – nézett rám értetlenül és visszaadta a képet.

-     - Emlékszel, volt az a fiú, aki ma hozta azt a borítékot, aki azt mondta, hogy osztálytársak vagyunk.

-    - Igen… Az a Nathaniel… Nathaniel Morgan. Igaz? – nézett rá és láttam rajta, hogy kezdi kapizsgálni a dolgot.

-     - Nathaniel Morgannek hívták Jake apját, aki aznap meghalt az autóbalesetben. – magyaráztam. – Ez a kép a borítékban volt ráadásul ilyen képem csak nekem és Jakenek van. – mondtam nyomatékosan.

-   - Ez nem olyan biztos, akárkinek továbbadhatta, és Jake, miért vette volna fel az apja nevét? – rázta a fejét anya, bár látszott rajta, hogy a dolog gondolkodóba ejti.

-   - Akkor magyarázd meg ezt! – nyújtottam felé a rózsás követ. – Ez is a borítékban volt. Ezt én adtam Jacobnak. – megnézte és megismerte a követ. Elkerekedett a szeme.

-   - Tehát, Jacob Morgan azonos az új osztálytársaddal Nathaniellel?