7.rész

Avval a különös tudattal feküdtem le, hogy a kisgyerekkori legjobb barátom egy és Az Új Srác egy és ugyanaz a személy…

Reggel az ébresztő csörgésére ébredtem. Mikor kinyomtam az órát észrevettem az éjjeliszekrényemen a rózsás kavicsot és eszembe jutott az előző esti felfedezésem. Felkeltem és az ablakhoz mentem, kezemben a kaviccsal. Az ég borult volt, eső készülődött. Hurrá. Néztem a távolba és a mellemhez szorítottam a követ. Majd eljöttem az ablaktól és felöltöztem. Egy hosszú farmert, hozzá egy fehér topot és a hűvösre való tekintettel egy korallszínű kardigánt vettem fel. A nyakamba kanyarítottam egy vékony virágmintás kendőt és kiengedtem a hajamat. A táskámba betettem az esernyőmet, majd zsebre vágtam a kavicsot és lesétáltam a földszintre. A tízóraim a konyhapulton volt, a hűtőn egy cetli várt.

„Hívtak az irodából. Sürgős. Nem tudom, mikor jövök. Reggeli az asztalon, ebéd a hűtőben. Puszi, Anyu. Ui.: Ha nem érnék haza vacsorára, ne hagyd, hogy apád rábeszéljen a gyorskajára, inkább csinálj te vacsit.”

Szuper. Gyorsan megreggeliztem. Mire végeztem már szólt is a csengő. Felkaptam a táskám meg a dzsekim és ajtót nyitottam.

-   - Sziasz… - köszöntem volna, mert gondoltam, hogy a lányok azok, de csak Jenna volt ott. Értetlenül kapkodtam a fejem. – Hol van Teresa? – kérdeztem tőle.

-   - Otthon… Nem tudom mi lelte. Hablatyolt valamit a szüleiről, meg a munkájukról, meg hogy ma nem mehet sehova, de közben olyan furcsa volt a hangja. Gyenge és félénk. Nem a megszokott. Körülötte nem minden tiszta számomra. – elgondolkodtam. Én se tudok többet Tesaról, mint Jenna. Olyan furcsa egy családja van. Titokzatos.

-   - Értem. Nyugodj meg, biztos nincs baj és én még kevesebbet tudok róla, mint te. – hát igen, Teresa és Jenna már mióta az eszüket tudták legjobb barátnők voltak, én az óta vagyok a barátjuk, mióta 7. előtt sulit váltottam és egy osztályba kerültünk. – Még csak nem is találkoztam a szüleivel. – bólintott.

-   - Velük még én se találkoztam. – na, ezen, kicsit megdöbbentem. – De igazad lehet, hagyjuk, az ő dolga… Mehetünk? – kérdezte majd elindultunk. 

Csendben mentünk egymás mellett és folyton Teresa járt az eszemben, teljesen kiment a fejemből Jacob és Nathaniel. Mindig is olyan furcsa volt. Igaz, hogy rábólintottam, hogy hagyjuk, de nem hagy nyugodni a dolog. Egyre több rejtélyes dolog történik. A rég elköltözött Jacob visszatér, anyut hirtelen behívják az irodába, ami igen ritka, Teresa meg a szüleire hivatkozva még csak nem is jön ki a házból. Ez egyre érthetetlenebb…

Lassan megérkeztünk a suliba és felmentünk az osztályterembe. Még volt pár perc csengetésig, de mindenki a helyén ült, a tanár pedig idegesen toporgott a tanári asztal mellett.

-   - Örülök, hogy szíveskednek befáradni, Miss Grace. Lennének szívesek és leülnének a helyükre? – mondta érces hangon.

-    - Én is örülök az újfent találkozásnak Mr. Scrodge. – köszöntem enyhe gúnnyal és némi unalommal a hangomban a tanárnak, majd mindketten leültünk.

-   - Várjanak! Hol a harmadik díva? Miss Night? Őt elhagyták? – nézett körbe. Na, igen a triónkat mindenki ismeri, ha másról nem, rólam.

-   - Teresa beteg. – rögtönzött Jenna, de legalább a tanár belenyugodott. 

-    -  Hehe, beteg, mi? Belázasodott az égővörös hajától! – röhögött Marko a haverjaival, mire egy gyilkos pillantást küldtem feléjük.

-   - Akkor, hogy mindenki itt van, beosztanám az idei laborpárokat, aztán csengetéskor átmegyünk a laborba és most jelzem, hogy akkor már párokban kell lenni. – mondta a kémiatanár.

Na, igen az első ránk kémia volt és párokba osztottak minket. Persze, minthogy a tanárnak nem volt jobb ötlete, így az osztálytermi ülésrend szerint osztott be minket, ráadásul az ikrek, Michael és Michaela – az örök stréberek nem tudnák elviselni, ha valaki náluk gyengébb eredményűvel kéne párban lenniük, így hát - feltétlenül együtt akartak lenni, ezért Nathaniel lett a párom. Király. Becsengettek. Felálltunk és összeszedtük mindazt, ami kémiára kell és lesétáltunk a laborba, ami az alagsorban volt. Amikor beléptünk kiszemeltem magamnak egy szimpatikus helyet és leültem. Vártam, hogy Nathaniel is odatámolyogjon. Hamarosan meg is érkezett.

-   - Szervusz, Selena. – villantott egy édes mosolyt, hogy majd elolvadtam. – Megkaptad a levelem? – nézett mélyen a szemembe és leült.

-   - Megkaptam. – válaszoltam, majd a zsebembe nyúltam és elővettem a kavicsot. – Szia Jacob. – mondtam nem kerülve a tekintetét és a padra tettem a kavicsot. Ismét elmosolyodott.

-    - Látom, végre megismertél. – mondta titokzatos hangsúllyal, majd a tábla felé fordult és figyelt az órára.

Eleinte csodálkozva néztem őt, majd én is tettem a dolgom és figyeltem az órára. Igen az órára figyeltem. Pontosabban minél jobban próbáltam arra figyelni, valahogy a suliban sem szabad henyélnem, jövőre le kell érettségiznem valahogy.

Az egész nap így telt, legalábbis a suliban, én megpróbáltam minél kevesebb feltűnést kelteni, de a tanároknak még így is meg van a véleményük rólam. szentül hiszik, hogy csak azért vagyok csendes, csak azért nem kések az óráról, csak azért nem beszélek vissza a tanároknak, mert gyászolom a bátyám. De amint kiheverem ezt az egészet, visszatér a szemtelen, bajkeverő énem. És ezt még a tudtomra is adták. Csak azt tudnám, hogy miért csak a rosszat látják bennem.

Suli után Jennaval együtt indultunk haza, de a kapuban beleütköztünk Nathanielbe. Már távolról is láttuk, de nem foglalkoztunk vele. Legalábbis én nem. Jenna annál inkább. Ide-oda kapkodta a tekintetét közte és köztem, közben mosolygott. Tudtam, mire céloz, de megpróbáltam nem figyelni rá. Nathaniel amúgy sem foglalkozik velem, én miért tenném? Csak akkor döbbentem rá, hogy ebben tévedtem, amikor odaértünk a kapuhoz és megállított bennünket.

-    - Sziasztok. – köszönt mosolyogva. – Sel van egy perced? – Jenna csodálkozva nézett rám, evvel a már-ilyen-jóban-vagytok-és-én-erről-nem-tudok?-wow! nézéssel.

-   - Ööö… - Jen bíztatóan nézett rám és tátogva unszolt, hogy menjek már. – van. Menj haza nyugodtan, nem kell megvárnod. – mondtam Jennanak gyenge mosollyal ( mit ki nem hoz belőlem Nathaniel, jó ideje ez az első igazi mosolyom) – Este beszélünk. – intettem neki, ő pedig elindult. Elégedetten mosolyogva

Nathaniel elmosolyodott és megfogta a kezem.

-   - Ha a barátnőd…

-   - Jenna. – segítettem ki a fejemet rázva.

-   - Tehát, ha már Jenna nélkül kell hazamenned, hazakísérhetlek? Még mindig tudom hol laktok. – mondta titokzatos arckifejezéssel.

-   - Vettem észre… na, de egye fene, hazakísérhetsz. – mondtam felszabadultam. Majd hirtelen eszembe jutott valami. – Hohohó, várjunk csak! Azért kérdezted, hogy van-e egy percem, hogy te kísérhess haza? Te kis mocsok! – löktem meg játékosan, mire felnevetett.

-   - Nem, beszélni akartam veled, bár végülis így is fel lehet fogni a dolgot. – vigyorgott – Indulhatunk? – nyújtotta a kezét és meg megfogtam. Még mindig bennem volt az, az ellenszenves érzés, de a tudat, hogy ő végülis egykor a legjobb barátom volt győzedelmeskedett.

Nagyon lassan mentünk és végtelennek tűnt az út, mégis nagyon jól éreztem magam. Matt halála óta talán először. Az egész utat végigbeszélgettük. Leginkább arról, hogy mi történt velem, mióta elment és, hogy egyáltalán mi történt a városban. Mindenről beszéltem neki, csak Mattről nem és azt észre is vette.

-   - És Matt? – kérdezte, mire kicsit megütköztem és megálltam. – Róla nem is beszéltél. Mi van vele, összevesztetek? – könnyek gyűltek a szemembe, még ha csak összevesztünk volna.

-   - Matt… - kezdtem erőltetett hangon és megpróbáltam visszafojtani a sírást. – Matt… - próbálkoztam újra, de már nem bírtam tovább és kitörtek belőlem a könnyek.

-   - Mi történt, Sel? – nézett rám aggódva, bár volt valami a pillantásában mait nem értettem.Kezeivel megfogta a vállamat.

-   - Matt… Matt meghalt… - mondtam ki egy szuszra és lehajtott fejjel hagytam, hogy a könnyeim végigcsordogáljanak az arcomon.

-    - Annyira sajnálom. – mondta halkan, mintha még köze is lenne hozzá, pedig még csak nem is tudott róla, vagy nem akart tudni róla, hisz napokig erről szóltak a hírek. 

Átkarolta a vállam és tovább mentünk. Immár egyikünk se szólt egy szót sem. Végig a könnyeimet törölgettem. Talán egy sarokra lehettünk a házunktól, amikor megálltunk, mert nagyon hamar hazaértünk. Megálltunk a kapuban. Én még mindig lehajtott fejjel álltam és a szemem törölgettem. Nathaniel az államnál fogva gyengéden felemelte a fejem és a szemembe nézett.

-   - Annyira sajnálom… - mondta ismét, mire megint kitörtek belőlem a könnyek. Elsimította az arcomból a szemembe lógó hajtincseket és megtörölte a szemem, majd… Majd megcsókolt…