8.rész

Megcsókolt. Azok a bizonyos lepkék, amik minden könyvben meg vannak említve, most az én gyomromban is feltámadtak. Leírhatatlan boldogság töltött el. Az, az ellenszenves érzésem, most teljesen a háttérbe szorult és nem tudott kitörni, de nem is vágytam rá. Egy álomvilágba zuhantam és nem akartam felébredni. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy csókoljon… De egyszer csak elhúzódott és elvált tőlem. Kinyitottam a szemem és csodálkozva néztem rá. Elpirultam és hirtelen elfordultam, nem szóltam semmit, tele voltam furcsa, megmagyarázhatatlan érzésekkel. Ismét ránéztem és gyengén elmosolyodtam. Mit ki nem hoz belőlem ez a srác… Ő a földet bámulta, zsebre vágott kézzel és egy kavicsot rugdosott.

-         Akkor… szia. – mondtam halkan – Holnap találkozunk… a suliban. – fordultam a bejárat felé és elindultam.

Elindultam befelé, de félúton pár másodpercre megálltam, visszafordultam és láttam amint int, majd elmegy. Kevert érzésekkel léptem be a házba. Anyuék otthon voltak és az asztalnál ülve, aggodalmas hangon tanácskoztak valamiről, de nem értettem, hogy miről. Anyu arca aggodalommal telített volt, míg apué ideges. Odamentem hozzájuk, mire abbahagyták és természetest tettetve fordultak felém.

-         Mi volt ma a suliban? – erőltetett egy gyenge mosolyt az arcára anya.

-         Semmi érdekes. – vontam meg a vállam. – Mi történt? – fordítottam komolyra a szót és rátértem arra, ami igazán érdekelt. Anyának ijedten rándult össze a szemöldöke.

-         Tudod, csak azok a mocskos anyagiak. – rögtönzött idegesen és legyintett egy feltűnően műt, mire apu hevesen bólintott.

-         Ah-ha é-értem… - bólintottam egy nagyot és elindultam felfelé.

Tudtam, hogy nem mondanak igazat. Matt halála óta csinálták ezt. Azóta nem értem őket. Titkolóznak, és ha rákérdezek, mindig kamuznak, hogy ez meg az, mintha egy átlagos család, átlagos problémája lenne. De én tudom, hogy nem erről van szó. De miért? Miért csinálják ezt? Miért nem értek semmit? Egyre több a zavaró tényező…

Felmentem a szobámba és lehasaltam az ágyamra. Gondolkozni akartam, de annyi minden járt az eszemben, hogy nem tudtam rendet tenni a gondolataim közt. Felkönyököltem és szembefordultam a fallal. A falinaptárommal néztem farkasszemet. Egy keddi nap vastagon be volt karikázva pirossal. Felálltam és odamentem a naptárhoz, majd kiikszeltem a mai napot. Miután áthúztam a számot, valami furcsát éreztem magamban, mintha egy másodpercre nem is én lennék… Mi ez? Majd az érzés, ahogy jött, úgy el is illant. Szemtől szembe álltam a naptárral és boldogan újságoltam el magamban, hogy már csak négy hét… Már csak négy hét van a szülinapomig. A 17.-ig. Wow. Tudom, kissé gyerekes vagyok, de én várom. És nem csak azért, mert hurrá, szülinapom lesz, hanem mert anyu azt mondta, hogy a családodban – igen így beszélt, mintha az én családom, nem is az övé lenne – ha valaki betölti a 17-et, az már nagykorúnak számít, még ha az országban nem is. Eljöttem a naptártól és az órára néztem, ami 5-öt mutatott. O.o. Már öt óra? Hosszú lehetett az út hazafelé! Leültem az íróasztalomhoz és elkezdtem megírni a házimat. Igaz, hogy ez még csak a második tanítási nap volt, de már most is sok házit kaptunk. Szuper. Mi lesz velünk ezek után? Egy órán keresztül tanultam, aztán összepakoltam a táskámat. Csendben könyököltem az asztalomra, majd a kezembe vettem és elmélyedve néztem az egyik tegnap kapott fényképet. Csendbe borult a szobám. Legalábbis eleinte úgy tűnt. Szipogást hallottam. Halkan kisétáltam a szobából és megálltam az ajtóban. Körbenéztem a folyosón és füleltem Matt szobája felől jött a hang. Odaosontam. Az ajtó, résnyire volt nyitva. Bekukucskáltam. Anyu ült Matt ágyán és egy fényképet szorongatva sírt. A kép sarkát simogatta, miközben patakzottak a könnyei. Hát mégsem tette még túl magát rajta? Akkor? Miért tetteti, hogy így van? Vajon miattam akar erős maradni? Én meg miket vágtam a fejéhez tegnap! ... Halkan benyitottam, mire anyu odakapta a fejét. Amikor észrevett, gyorsan letette a képet és megtörölte a szemét.

-         Hát te? – kérdezte viszonylag nyugodtan, de éreztem a hangján, hogy ha nem nyitok be, bizony még mindig sírna, csak miattam nem teszi. Odasétáltam és leültem mellé az ágyra. A vállára hajtottam a fejemet és kezembe vettem a fotót.

-         Nagyon sajnálom, amit tegnap mondtam, nem gondoltam komolyan, csak… -

Könnyek gyűltek a szemembe – annyira hiányzik. – már patakzottak a könnyeim. Anyu átkarolta a vállam és magához húzott. Hagyta, hogy, mint kisgyerek hozzábújjak, miközben zokogtam. Az állát a fejemre támasztotta és megsimította a hátam.

-         Tudom, … nekem is hiányzik. – ő is sírt és vigasztalóan simogatta a hátam. Majd két kezével megfogta a vállam és annyira eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Én is a szemébe néztem, mire ő kitörölte a könnyeit. – Sel, erősnek kell lennünk… ő sem… ő sem akarná ezt. – mondta én meg bólintottam. Újból megfogtam a fotót.

-         Ezt megtarthatom?

-         Persze… Ő már úgysem veszi hasznát – egyezett bele, majd felálltam és visszaindultam a szobámba.

A képpel a kezemben. Ő pedig folytatta, amit csinált és bedobozolta Matt holmiait, néhány szép emléken hosszasan elidőzve. Behajtottam magam mögött az ajtót és ugyanúgy résnyire nyitva hagytam, mint korábban volt. Épp elindultam volna, amikor ismét a sírására lettem figyelmes. Megint egy kép volt a kezében. Az ajtó mellett ácsorogva néztem és törölgettem a könnyeimet. Matt… Majd becsuktam az ajtót és visszamentem a szobámba…

Reggel ismét a vekkerem csörgésére ébredtem, amit, ahogy felriadtam, avval a lendülettel sikeresen le is löktem az éjjeliszekrényről. Felkeltem és megint az a furcsa érzés töltött el, ami tegnap este. Mintha nem önmagam lennék. Most hosszabb ideig tartott, mégis ahogy jött, úgy el is illant, nem mintha vágytam volna rá, hogy tovább tartson. Elsétáltam a szekrényemhez és kiválasztottam egy sötétkék farmert, egy fekete kockás blúzt valamint egy fekete kardigánt. A tükörhöz mentem és mintha a hajam sötétebb lett volna a szokottnál, de valószínűleg, csak a sötét ruházatom miatt láttam úgy. Kifésültem, majd balról eltűztem egy fekete szatén rózsával és hagytam, hogy lágyan a vállamra hulljanak egyenes tincseim. Felkaptam a táskám és lesiettem a konyhába. Anyu megint nem volt itthon, csak a reggeli volt kikészítve és ez aggasztott. Épp leültem volna reggelizni, amikor szólt a csengő. Az órára pillantottam. Korán volt. Miért jöttek ilyen korán? Gyorsan bekaptam egy falatot, majd felkaptam a táskám és az ajtóhoz siettem. Kinyitottam és ledöbbentem. Az ajtóban nem a lányok álltak, hanem Nathaniel.

-         Szia. – köszönt mosolyogva, mire megtorpantam.

-         Szia,… hát te?

-         Gondoltam elkísérlek a suliba – mondta lazán, zsebre vágott kézzel és szőkésbarna tincsi közt rám pillantott.

-         Ööö… - nem tudtam mit feleljek. Kicsit bizonytalan voltam a csók miatt és ott volt az a rossz érzésem is vele szemben. – általában a barátnőimmel szoktam suliba menni. Nem lenne szép dolog tőlem, ha most elmennék veled, ők meg pár perc múlva megérkeznének és várnának rám. – mondtam, de egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy inkább Nathtel mennék.

-         Beszéltem avval a vörös hajúval ő meg a másikkal, ma én, kísérlek el. – villantott egy félmosolyt. – Meg kell, hogy védjelek. – jegyezte meg olyan halkan, hogy nem is hallottam.

-         Ah-ha tehát szövetkeztetek ellenem? – mosolyogtam és megráztam a fejem. – Rendben, de csak hogy tudd a „vörös hajút” Teresanak a „másikat” pedig Jennanak hívják.

-         Tőlem. – vonta meg a vállát és körbenézett, mintha ellenőrizne valamit

-         Nekem nem mindegy, ők a legjobb barátaim, és legszívesebben téged is ismét Jacobnak hívn… - közelebb jött és lecsitított. Két kezével megfogta a vállaimat, majd ismét körbenézett, mintha minden bokorban ellenséget sejtene.

-         Ne szólíts így! – fordult felém és már-már gyilkos pillantással nézett a szemembe. –Meg van az oka, amiért megváltoztattam a nevemet.

-         De miért? –értetlenkedtem. Megint egy dolog, amit nem értek.

-         Az nem fontos. Csak az a fő, hogy ne hívj így, rendben?

-         Rendben… - bólintottam. Ez egyre zavarosabb lesz. Elengedte a vállam és megenyhült a tekintete. Zsebre vágta a kezét.

-         Mehetünk? – kérdezte lazán, mire ismét bólintottam. Elindultunk a suliba.