Értetlenül feküdtem vissza, de a fejemben egyre csak
visszhangzottak a nő szavai, ahogy azt mondja: Bocsáss meg… Bocsáss meg… Egy
ideig csak forgolódtam, majd lassan elaludtam. Reggel a vekkerem csörgésére
ébredtem és szinte kiestem az ágyból ijedtemben. Felkászálódtam, és ahogy
felálltam ismét rám tört a szédülés és az a furcsa érzés, mintha nem lennék
önmagam és megint erősebb volt, mint legutóbb. Bár már kezdtem hozzászokni,
úgyhogy annyira nem lepődtem meg. Túl gyakori volt ahhoz. Amint vége lett és
újra önmagammá váltam, elbotorkáltam a naptáramig és lehúztam egy újabb napot.
Kedd olt. Még egy hét és két nap volt hátra a szülinapomig. Letettem a polcra a
filcet, amit használtam, majd nagy nehezen felöltöztem. Hát igen kissé nehézkes
volt és azt hiszem, holnap korábban kell kelnem, ha nem akarok elkésni a
suliból. Ilyen tempóval egyáltalán jó, ha végzek, mire a többiek ideérnek.
Levonszoltam magam a földszintre és épphogy csak el tudtam rakni a kajámat,
mert szólt a csengő. Megérkeztek a lányok és Nath. Felvettem a dzsekim,
pontosabban a bal vállamra csak ráterítettem, úgy nyitottam ajtót. Ma is ott
voltak mindhárman, persze Teresa megint csak a kapuban várakozott.
- - Mi lett veletek tegnap? – kérdezte
értetlenül Jenna és ahogy Nathaniel pillantásából kivettem, már őt is letámadta
evvel a kérdéssel. – Vártam rátok a suli előtt, de te nem jöttetek, hogy ne
mondjam felszívódtatok. – értetlenkedett tovább és Nath és köztem kapkodta a
fejét. épp rám nézett, amikor megakadt a szeme a begipszelt kezemen. – Mi
történt? – enyhült meg a hangja, már-már aggodalmasra és a vállamra tette a
kezét… kissé vigasztalóan.
- - Ööö… tegnap hazafelé elestem –
improvizáltam, de az igazságot mégse mondhattam el. Jenna tekintete meglágyult
és gyengén elmosolyodott.
- - Jobban is vigyázhatnál magadra! – rótt
meg – Nyáron a baleset, most meg… ez… - rázta meg a fejét, és mikor befejezte a
mondatot valami furcsa fény csillant fel Nathaniel szemében.
- - Nyáron? Milyen baleset? –
értetlenkedett. Jenna kérdőn nézett rá, majd rám, hogy válaszoljon-e a kérdésre
vagy majd válaszolok én. Hát megelőztem.
- - Amikor meghalt Matt… én is ott voltam az
autóban, de nekem persze semmi bajom nem lett. – válaszoltam lesütött szemmel,
a mondat második felét inkább az orrom alatt motyogva.
Felnéztem és Nathaniel összeráncolt szemöldökével
találtam szembe magam, de nem rám nézett, hanem valahova a távolba és némán
szidott valamit. Legalábbis valami ilyesmit lehetett leolvasni a szájáról,
ugyanis hangot nem ejtett ki. Mi lelhette?
Elindultunk, és amikor kiértünk a kapuba, Teresa
megölelt.
- - Bocsáss meg… - suttogta, majd gyorsan
elhúzódott, mert mögötte a fekete pasas már támadni akart. Értetlenül néztem
Teresara.
- - Miért? – mire a kezemre mutatott. Végre
megértettem. Magát okolja a történtek miatt, amiatt, ami tegnap az
osztályteremben lefolyt. Elmosolyodtam és legyintettem. A kezem még most is
sajgott egy kicsit, de nem érte meg, hogy Tesa magát hibáztassa érte. –
Semmiség. – mondtam ki olyan halkan, hogy talán csak a számról tudta leolvasni
a szót.
Suli felé menet, Tesa szavaira egyre inkább kezdtek
feltámadni bennem az éjszaka emlékei. Ahogy a barátnőm azt mondta: „Bocsáss
meg…” persze rögtön azon a nőn kezdett el járni az eszem és onnantól kezdve nem
is tudtam kiverni azt a hangot a fejemből. Ki lehet ő? És honnan ismerhetem?...
Első óra után kicsengettek és lementünk az udvarra. Leültem a szokásos
helyemre, a padra és félig-meddig karba tett kézzel a térdemre támaszkodtam.
Jenna és Nath voltak a társaságom, és míg Jennaval jól elbeszélgettünk,
Nathaniel folyamatosan a suliudvart és a környéket pásztázta, erősen figyelve
Teresa testőrére. Tesa az udvar végében állt egyedül, ugyanis mióta Mr. Black
(csak így hívom magamban azt a pasit) minden lépését őrizte senki nem ment oda
hozzá, csak jól kiröhögték a háta mögött. Én szívesen odamentem volna hozzá, de
valamiért (aminek az okára még mindig nem jöttem rá) pont tőlem akarta
megvédeni, úgyhogy én semmiképp nem mehettem oda hozzá. Nathaniel meg azért nem
ment, mert mióta visszatért a városba valamiért (aminek szintén nem tudom az
okát, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kettő összefügg egymással)
egyfolytában rám vigyázott és nem hagyott egyedül. Ráadásul a tegnapi incidens
óta, ha nincs velem, akkor legalább óránként fel is hív, hogy jól vagyok-e.
Kissé már zavaró. Jenna volt az egyetlen társasága, bár egy idő után már ő is
elkezdett tartani Mr. Blacktől, mert akárhányszor csak odament Tesshez, a pasas
végig a tőrén tartotta a kezét és kész volt bármikor támadni. Szegény Teresa
nagyon magányos lehetett. Akkor is ott volt az udvar végében, mi pedig a padnál
beszélgettünk. Nevettünk. Sőt. Legnagyobb örömömre még azt az ismerős
ismeretlen nőt is sikerült kiverniük a fejemből. De egyszer csak, egy mondat
közepén megszédültem. Pont úgy, ahogy reggelente, bár ez még a mainál is
hosszabb és erősebb volt. Ha Nathaniel nem kap el, talán még le is bucskázom a
padról.
- - Sel, jól vagy? – kérdezte Jenna aggódó
hangon.
- - Igen… Igen, persze… - válaszoltam miután
magamhoz tértem és rendesen felültem.
- - Biztos? Nem kéne bemenned az orvosiba? –
aggodalmaskodott tovább. Nath rám nézett. Furcsán. Úgy mintha semmiképp sem
akarná, hogy meglátogassam az orvosi szobát.
- - Nem, nem. Teljesen jól vagyok. – mondtam
határozottan és leugrottam a padról. Hiba volt. Abban a pillanatban
megtántorodtam és ismét Nathaniel kapott el.
- - Az lesz a legjobb, ha hazakísérlek. –
mondta komoran és aggodalmat láttam a szemében.
Halványan bólintottam és engedtem, hogy bekísérjen a
terembe, majd hazavigyen. Jenna aggódva nézett utánunk, amikor kiléptünk az
iskola kapuján. Miután beléptünk a házba
Nath feltámogatott a szobámba és lefektetett az ágyra. Én így meg úgy
erősködtem, hogy teljesen jól vagyok, meg hogy nincs szükségem erre, de ő csak
úgy eleresztette a füle mellett. Aggodalmas és gondterhelt arccal járkált
fel-alá a szobámban karba tett kézzel. Értetlenül néztem jár. Megállt a
falinaptárom mellett. Pontosabban talán megtorpant. A szülinapom be volt
karikázva, az eddig eltelt napok meg mind ki voltak ikszelve. Határozottan
látszott, hogy már csak kilenc nap van hátra a szülinapomig és, hogy vártam.
- - Hát igen, kicsit gyerekes vagyok. –
mosolyogtam a fiúra, mire ő felém fordult.
- - Ez nem gyerekes. – mondta komoran és
láttam a gondterheltséget a szemében.
Vajon miért? Miért ilyen gondterhelt? Ennek is köze
lenne a történtekhez? Kulcscsörgés hallatszott, mire Nath kiment a szobámból,
majd a szüleimmel tért vissza.
- - Sel! – jött oda hozzám anyu aggódva és
megölelt – Mi történt? – Nathanielre nézett, aki először apára, majd anyura.
- - Itt az idő. – mondta komoly hangon, mire
a szüleim ijedten néztek rám.
- - Máris? – kérdezte anyu már-már síró
hangon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése