12.rész

Értetlenül kapkodtam a fejemet ide-oda.

- Minek van itt az ideje? – néztem rájuk elkerekedett szemekkel – Végre beavathatna valaki, hogy mi a franc folyik itt! - fakadtam ki, de elegem volt.

Elegem volt abból, hogy semmit sem értek, elegem volt a furcsa érzésekből, amelyek egyfolytában, minden előjel nélkül rám törtek, elegem volt abból, hogy kitaszítottnak érzem magam a saját életemben.

Anyu szemei megteltek könnyekkel, majd kiment a szobából. Nath az ajtófélfának támaszkodva állt, karba tett kézzel, arca ugyanolyan gondterhelt volt, mint eddig. Apu komoran rogyott le a gurulós székemre, ami az íróasztalom mellett állt, a térdeire támaszkodott és kezeit összekulcsolta. Arca, olyan más volt… Sosem láttam még ilyennek. Arckifejezése egyszerre tükrözött örömöt és bánatot, határozott volt, mégis bizonytalan, értette a dolgokat, mégis lerítt róla, mintha valamit nem értene. Mintha legszívesebben meg sem élné ezt a napot. Továbbra is értetlenül néztem, majd ismét nyílt az ajtó és anyu belépett. A kezében egy régies fa ládika volt. A két végét, néhány centire a peremétől, vékony, cirádázott, fémpántok fogták át. Nem volt nagy, nem sok minden férhetett bele. Ahogy ültem az ágyamon, anyu arcát is szemügyre vettem. Szeme könnyáztatta volt, arcán mégis az a kifejezés ült, mint apáén. Lassan odalépett hozzám és leült mellém az ágyra és az ölébe vette a ládát. Nathaniel lehorgasztotta a fejét. Anya rám nézett és tekintetét az arcomra emelte.

- Sel… - kezdte, de hangja megbicsaklott. Mély levegőt vett és újból belekezdett, ám ekkor már sikeresen. – Sel, mit látsz, amikor ránk nézel? – kérdezte bátortalanul és lesütötte a szemét.

- A… a szüleimet. – válaszoltam halkan, mire anyuból ismét kitörtek a könnyek.

- Tévedsz… két olyan embert látsz, aki mindeddig megpróbált megvédeni valamitől, ameddig csak lehet. Két olyan embert látsz, akikre a szüleid rábíztak téged, ugyanis… ugyanis nem mi vagyunk az igazi szüleid… - mondta zokogva és apu odajött mellé és átkarolta.

- De… de ez lehetetlen! – néztem rájuk megdöbbenve, mire apu a szemembe nézett és láttam a szemében, hogy ez az igazság. Ő folytatta:

- Az igazi szüleid, 2 éves korodban bíztak ránk, mivel úgy hitték, hogy veszélyben vagy, ezért olyan helyen kellett nevelkedned, ahol távol vagy azoktól a borzalmaktól és biztonságban felnőhetsz.

- De… de… miért lennék én veszélyben? És ha nem ti, akkor kik a valódi szüleim? – csattantam fel és az én szemembe is könnyek gyűltek. Ez egyre bizonytalanabb volt. A világ, amelyet ismertem egyre jobban kezdett széthullani. Nem tudtam, hogy mi az igaz és mi nem. Már fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán ki az, aki válaszokkal szolgálhat nekem a rengeteg kérdésemre.

- A családod nem olyan, mint bármely másik család… Ők mások… Másként élnek, más világuk. Ők nem… nem emberek. – nyögte ki anyu kissé bizonytalanul. Ez a dolog mellbe vágott.

- Mi? Ezt meg hogy értsem? ... Mi az, hogy a szüleim nem emberek? Hát akkor mik? 

- Édesanyád… édesanyád… vámpír. – mondta halkan. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem ismerem saját magamat. A múltam, mintha teljesen más lenne, mint amit én ismerek, mintha nem az lennék, akinek hiszem magam. – Édesapád, viszont ugyanolyan ember volt, mint mi… - fejezte be „anyu” és rám nézett. Nem tudtam mit reagáljak, de ekkor felébredt bennem a felismerés szikrája és egyre jobban patakzottak a könnyeim.

- És akkor… akkor én mégis ki… mi vagyok? – néztem a – mint kiderült – nevelőszüleimre tanácstalanul.

- Te is vámpír vagy, ahogyan édesanyád, azonban nem teljesen. Valamennyire… nagyon kis mértékben vannak benned emberi vonások is, amelyek kimondottan különlegessé tesznek a… a vámpír társadalomban. – tekintetét elvont rólam és a ládára nézett. – Ezt édesanyád adta ide nekem, amikor itt hagyott nálunk, hogy, amikor itt lesz az idő és meg kell tudnod, hogy mi… és ki vagy valójában, akkor adjam át neked. Ez segít emlékezni, arra, ami azelőtt volt, hogy hozzánk kerültél és elmond neked mindent, amit tudnod kell. – a kezembe adta a ládikót, majd felállt az ágyról, „apuval” egyetemben. – Most magadra hagyunk… - mondta halkan és mindhárman kimentek a szobámból.

A láda ott hevert az ölemben és megpróbáltam megemészteni, amit hallottam. Egyfolytában csak kérdések kavarogtak a fejemben, amelyekre mindeddig nem kaptam választ. Egyre inkább úgy éreztem, hogy az életem, amit eddig éltem, mind csak illúzió volt. Minden, amit eddig a világomnak tudhattam, egyszerűen szétpattant, mint az üvegpohár, amikor kicsúszik az ember kezéből és darabokra törik a padlón. Épp így csúszott ki a kezemből a saját életem is. Végre válaszokat akartam és kaptam, ám nem olyanokat, amilyeneket vártam és még mindig nem magyaráztak meg mindent. Az ölemben heverő ládára néztem. Abban lehetnek a következő válaszok, gondoltam és lassan felpattintottam a két pántján lévő egy-egy zárat. Nagy levegőt vettem és kinyitottam…

Az első, amit észrevettem egy fehér boríték volt. Kivettem és megfordítottam. Egy név állt rajta: Selena Isabella Sophia von Darkstein. Csak tippeltem, hogy az én nevem lehet, hisz az első keresztnév megegyezett az enyémmel, de azért megdöbbentem. Visszafordítottam a borítékot, úgy, ahogy az előbb állt és felnyitottam. Egy sárgás papír volt benne összehajtva. Széthajtottam. Egy levél volt. Az alábbiak álltak benne.

„Kedves Selena, édes kislányom!

Szeretnénk neked boldog születésnapot kívánni, ugyanis, ha minden igaz, amikor ezt a levelet olvasod, alig lehet hátra pár nap a 17. születésnapodig és Samantha és Christopher elmondták, hogy nem ők az igazi szüleid. Annyira sajnálom, hogy ezt így kellett megtudnod és, hogy mindeddig egy hamis képet láttál a világodról. Ahogy azt már valószínűleg tudod, hisz gondolom ebbe is beavattak a szüleid – hisz még ha én is vagyok a valódi édesanyád, jobb ha továbbra is őket tekinted szüleidnek - nem olyan családból származol, mint amilyenben felnőttél. Édesapád ugyanolyam ember, mint bárki más a környezetedben, ám én más vagyok. Vámpír vagyok, gondoltam, jobb, ha ezt tőlem is tudod, pontosabban olvasod. Te is vámpír vagy Selena, de nem vagy teljesen olyan, mint én. Minthogy édesapád ember, az ő vonásaiból is örököltél, így nem vagy olyan, mint a társadalmunk többi tagja. Te nem szorulsz rá arra az életmódra, amelyet élünk. Nem vagy rászorulva a vérre és képes vagy úgy élni akár az emberek, habár ez hamarosan meg fog változni. Legszívesebben sosem rántanálak vissza a világunkba, amely oly sok veszélyt rejteget számodra, mégis meg kell tennem, ugyanis te NAGYOBB részben vagy vámpír. Valószínűleg már érzed magadon a változást, ahogy felszínre törik valódi éned, de nem félj. Ahogy betöltöd a 17. évedet, vámpír éned teljesen felszínre fog kerülni. A születésnapod után, ugyanúgy halhatatlan leszel, mint bármelyik másik társunk és rendelkezni fogsz azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel mi, mégis továbbra sem leszel pontosan olyan, mint a társadalmunk többi tagja. Az, hogy félig (még ha kisebb részben is) ember vagy, lehetővé teszi számodra, hogy továbbra is a megszokott környezetedben élj, még ha nem is pontosan úgy, ahogy eddig. Azt hiszem, azokat a dolgokat, amelyek a születésnapod után fognak következni képtelenség lenne leírni, ezért rábíztalak valakire, aki segíteni fog neked, hogy hozzászokj az új életedhez, mégis továbbra is olyan feltételek mellett élhess, ahogy eddig. Egy régi barát, aki, most visszatért hozzád.”Jacob! „remélem, hogy bízni fogsz benne, hisz bíznod kell benne…

És kérlek, bocsáss meg azért, hogy odaadtunk másoknak, hogy ők neveljenek fel, de így tudtuk, hogy biztonságban leszel. Édesapáddal ez volt életünk legnehezebb döntése. Mégis remélem, hogy nem fogsz minket gyűlölni érte. Tudd, hogy akármi is történjék mi mindig szerettünk és örökre szeretni fogunk. A ládában, találsz még egy fényképalbumot és egy nyakláncot. Ha a nyakláncon lévő medált kinyitod, akkor emlékeket fogsz benne találni, olyanokat, amelyek segítenek elfogadni, azt, aki vagy. Ez a medál és az album a mi ajándékunk neked. Boldog születésnapot kislányom.

Szerető édesanyád.”

Miközben a levelet olvastam hol egyre inkább, hol kevésbé potyogtak a könnyeim, ám mire befejeztem, már teljesen felszáradtak. Kezdtem megérteni, azt, aki voltam, azt, aki vagyok és azt, akivé válni fogok, akivé válhatok. A nevem Selena Isabella Sophia von Darkstein, a valódi szüleim – mint azt szintén a borítékon olvastam – Nickolas és Vanessa Scarlet von Darkstein, mégis Selena Grace vagyok. Választ kaptam pár kérdésemre és tudtam, hogy minden összefügg evvel az egésszel. Lassan összehajtogattam a levelet és visszatettem a borítékba, majd félretettem. Ahogy a levélbe meg volt írva a ládában volt egy kisebb könyvecske és egy ezüstös nyaklánc. Felemeltem a láncot és a kezembe vette az ezüstös szemeken lógó sötétszínű, hold alakú medált, majd kinyitottam. Egy apró fénykép volt benne, mint ahogy az általában szokott lenni, de ez nekem már, amikor először rápillantottam többet jelentett egy fényképnél… Egy emlék volt. Egy emlék, ahogy édesanyám a kezében tart, míg édesapám a vállát karolja át és megölel bennünket. Ez az egyetlen fotó, több volt bármennyi szónál, bármennyi kimondható érzésnél. És ekkor rádöbbentem, hogy a nő, akit álmaimban láttam, nem volt más, mint anyám, az igazi. És ekkor végre újra úgy éreztem, hogy tudom, ki vagyok, és ez a valaki nem sokban tért el korábbi énemnél és tudtam, hogy a szüleim, a valódi szüleim mindig is szerettek engem és habár azt még nem tudtam, hogy miért hagytak a Grace családnál, hogy ők neveljenek fel, biztos meg volt rá az okuk. És örültem, hogy végülis ebben a családban nőttem fel, nem haragudtam Samathára és Christopherre, akik végülis ugyanúgy a szüleim, ahogy az igaziak. A nyakamba akasztottam a nyakláncot és elhatároztam, hogy sosem válok meg tőle, bármi történjék is. Majd elővettem a ládából az albumot és fellapoztam. Fényképek voltak benne, a családomról, de csak az első pár oldalon, onnantól, csak üres fehér oldalak voltak a könyvben. Felálltam az ágyamról és elővettem három fényképet, ami különösen fontos volt a számomra. Az elsőn Samantha, Christopher, Matt és én voltunk rajta, pár évvel ezelőtt, a másodikon csak Matt és én, amint a tengerparton vagyunk és az utolsó, az a kép, amit Matt akkor készített, amikor Jacob elment. Mindhármat beletettem az albumba, majd visszatettem az albumot a levéllel egyetemben a ládába, aztán a ládát, lezárva, az éjjeliszekrényem alsó fiókjába rejtettem. Majd felálltam és mosolyogva kimentem a szobából. Samantha, Chris és Nath a folyosón várakoztak szomorkásan. Anyu apu mellett állt és a vállára hajtotta a fejét, apu pedig átkarolta és mindketten szomorúan lesütötték a szemüket. Nathaniel a falnak támaszkodva, karba tett kézzel ácsorgott és várt. Ahogy kiléptem, mindhárman felnéztek, és a mosolyomra ők is elmosolyodtak.

- Most már mindent tudok… - mondtam halkan és közelebb léptem a szüleimhez. – Köszönök mindent, amit értem tettetek mindeddig és nem haragszom rátok, amiért csak most mondtátok el ezeket a dolgokat. Végre tudom, hogy ki vagyok, és aki vagyok, azt részben nektek köszönhetem, anyu és apu. – néztem rájuk, mire anya szemeit ismét elöntötték a könnyek, bár ezek a boldogság könnyei voltak, mert közben mosolygott. Átöleltem a szüleimet, majd Nathanielhez fordultam. – Köszönöm, hogy te is itt vagy és részben azt is tudom, hogy te miért vagy itt. Vanessa ezt is megírta nekem és örülök, hogy téged választott. – mondtam, majd odaléptem hozzá és őt is megöleltem.