2013. január 8., kedd

13.rész

Reggel, amikor felkeltem Nathaniel már nem volt nálunk, de fogalmam sem volt, hogy mikor ment el. Biztos nem azelőtt, mielőtt elaludtam volna, bár az se volt valami későn. Ahogy felálltam és a naptáramhoz sétáltam, a tegnapi nap tisztára olyannak tűnt, mintha csak egy álom lett volna, ám ekkor megszorítottam a nyakamban lógó hold alakú medált és éreztem, hogy minden a valóság volt. Ez mosolyt csalt az arcomra és vidáman mentem a ruhásszekrényemhez, hogy kiválogassak valamit magamnak. Egy fehér pólót és egy sötét farmert néztem ki, hozzá a hűvösre való tekintettel egy sötétkék kardigánt vettem fel. A hajamat hagytam a vállamra omlani, és jobbról eltűztem egy sötétkék szatén virággal. Ahogy a tükörhöz léptem elégedett voltam a külsőmmel – kivéve a gipszemet, de avval nem tudtam mit csinálni -. Felkaptam a táskámat és vidám mosollyal az arcomon lesétáltam a lépcsőn. Anyu még itthon volt, ami mostanság igen ritka. Ahogy rám nézett ő is elmosolyodott.

-         - Jó reggelt! – köszöntött, mire egy ugyanolyan vidám mosollyal válaszoltam. Átadott nekem egy szendvicset, amit eltettem a táskámba, majd közelebb léptem és megöleltem.

Csengettek. Megérkeztek a többiek. Az ajtóhoz siettem, felhúztam a fekete Conversemet, majd magamra kaptam a dzsekimet és ajtót nyitottam. Valahogy ma túlon túltengett bennem az öröm. De kicsit lelombozódtam, amikor az ajtóban csak Nathanielt láttam.

-         - A lányok? – kérdeztem döbbenten, mert legalább Jennara számítottam.

-         - Őők… most nincsenek – válaszolta, majd mosolyogva hozzátette – Ma be kell érned velem.

-         - Ha ennyire szeretnéd – somolyogtam és magamban örültem, hogy kettesben lehetünk.

Igazából –vagy legalábbis szerintem -, azért akarta, hogy csak vele menjek ma suliba, mert tegnap, miután rájöttem, hogy ki… és mi vagyok, nem sok időnk maradt a beszélgetésre. Ahhoz képest, hogy ő még sokáig ott maradt. Én valójában az estét már a szobámban töltöttem és leginkább csak a nyakláncomat nézegettem. Valahogy megpróbáltam még jobban megérteni a helyzetemet… tehát nem volt sok esélyünk beszélgetni és mégiscsak őt rendelte Vanessa, hogy vigyázzon rám. Útközben elmondta, hogy az ő ereiben is csordogál vámpírvér, ám az ő felmenői közt több ember van, mint az enyémek közt, tehát én elvileg „nemesebb” családból származom. Legalábbis ezt állítja. Nem tudom mit értett a „nemesebb” alatt, de gondolom majd később megértem. Elmondott még pár alap dolgot, az alatt a kis idő alatt. Például, hogy a vámpírok létét titokban kell tartani, bár erre magamtól is rájöttem; vagy, hogy a vámpírok élete nem olyan egyszerű, főleg a vadászok jelentenek veszélyt ránk nézve. Ahogy így beszélgettünk hamar, még a szokottnál is hamarabb értünk be a suliba. A lányok már benn voltak. Teresa a helyén ült, magányosan, Jenna pedig egy csapat lánnyal pletykálgatott nem messze az ajtótól. Ahogy észrevett odasietett és megölelt.

-         - Minden rendben? – kérdezte. – Tegnap nem néztél ki valami jól és mintha most is egy kicsit sápadt lennél.- nézett rám aggódva.

-         - Soha jobban – válaszoltam letörölhetetlen mosollyal – Régóta nem éreztem magam ilyen jól – tettem hozzá és óvatosan Nathanielre sandítottam, mintha neki köszönhetném ezt az egészet.

-         - Ennek örülök – mosolyodott el ő is és ismét megölelt.

Ekkor becsengettek, gyorsan a helyünkre siettünk, ugyanis töri volt, Mr. Alatorral, vagy, ahogy mi hívjuk, Mr. Semmi Se Jó-val. Mire belépett már mindenki a helyén ült és ez láthatólag megdöbbentette a tanárt. Igaz vele csak heti kétszer volt óránk, mégis jól ismerte az osztályunkat, de legfőképp a mi hármasunkat – amiből lassan négyes lett, ha belevesszük Nathet is -, mint a többi tanár. A naplót az asztalra téve, szemeivel végigpásztázta a termet, mindenféle apró rendellenesség után kutatva, majd elindult a padok között, hogy személy szerint mindenkit megvizslasson. Hosszabb ideig először Tesanál állt meg, de ott sem maradt túl hosszú ideig, főleg mert Mr. Black szúrós szemmel nézte, ráadásul Teresa az utóbbi napokban igen csendes volt, aminek nem is volt olyan titkos az oka. Majd Jennanál is megállapodott, de persze nálam időzött a legtöbbet. Ahogy odaért hozzám, szinte az arcomba hajolva mért fel tetőtől talpig – vagy inkább fordítva, mert a szeme lentről felfelé mozgott – végül az arcomat is alaposan szemügyre vette.

-         - Áhá! Tudtam és, hogy valami nincs rendben! – kiáltott fel diadalittasan, mire az egész osztály felém fordult. Némelyek dühös tekintettel méregettek, ugyanis tudták, hogy az óra első fele így rólam fog szólni (mint mindig, ha kiszemelt magának valamit és mondanom sem kell, hogy nem egyszer voltam én az áldozata) a második felében, pedig azon lovagol, hogy ma már megint nem vettünk semmit és ez persze az osztály hibája. Talán nem is kell magyaráznom, hogy mindenki utálta, hogy, ha valaki miatt az egész osztályt vádolták és üvöltöttek vele. Bár erre leginkább az osztály elitebb, felsőbbrendűségi érzéssel és nem kevés hiúsággal valamint egóval megáldott része volt a hajlamos. Míg mások (leginkább Marko és a haverjai) önelégülten vigyorogtak és látszott az arcukon, hogy alig bírják visszatartani a röhögésüket. Csak tudnám mi ebben az olyan vicces. A fennmaradó egy-két ember, akit se nem dühítettek, se nem röhögtettek az események, sajnálkozó pillantást küldtek felém. – Miss Grace, hogy maga milyen sápadt! – folytatta a tanár nyájasságot és szánakozást színlelve. – Hát ezért nincs balhé! Hiszen maga beteg! Nem is csoda, hogy csendben van az osztály, ha nincs felbujtó! – persze, mint minden tanár ő is engem hibáztatott. Miért? Miért csak a rosszat látják bennem? Elismerem, hogy elkövettem pár dolgot, amire nem vagyok büszke (pl. nem egyszer beszéltem vissza a tanároknak, vagy viselkedtem fittyet hányva a házirendre és ezek még a kisebb húzásaim voltak) mégse értem, hogy miért csak arra vagyok jó a szemükben, hogy bajt keverjek. Azt maguk is elismerhetik, hogy ebben az évben még nem követtem el senkit. Persze, ha ezt felhoznám a mentségemre, rögtön az lenne a válaszuk, hogy MÉG! … De tudják mit, idén rám se fognak ismerni, arra mérget vehetnek! fogadkoztam magamban.

Szuper. Mire vége lett az órának, Mr. Semmi Se Jónak hála a reggeli jókedvemnek hűlt helye sem maradt, és egyre inkább kezdtem úgy érezni magam, amit a többiek szerint az arcom is tükröz – habár, még mindig nem jöttem rá, hogy mitől lehetek olyan sápadt, ahogy azt állítják, amikor reggel szinte kicsattantam az egészségtől és az örömtől -. Egykedvűen mentem ki az udvarra Nathaniel és Jenna kíséretében és míg a korábbi folyamatosan engem nézett, Jenna végig nyugtatgatott, hogy ne foglalkozzak avval a fafej tanárral, hisz mindenki tudja, hogy nincs ki mind a négy kereke. Én csak megvontam a vállam, valahogy most nem tudott felvidítani, mégis örültem, hogy próbálkozik. Hirtelen mindent elfelejtettem, aminek reggel annyira örültem és az öröm helyébe düh és megbántottság keveréke került. Csendben lépkedtem a folyosón, akárcsak Nath és Jenna szavait hallgattam. Lassan kiértünk az udvarra, és ahogy felemeltem a tekintetem, hogy körbenézzek a napsütötte iskolaudvaron, ismét elfogott a szédülés. Most nem fogadtam olyan értetlenséggel és félelemmel, mint korábban, bár bevallom, azok után, amit megtudtam, mégis megszeppente egy kicsit. Viszont ez erősebb is volt, mint minden eddigi. Szinte láttam magam előtt azt a vonalat, ahogy ezeknek a szédüléseknek az egyenese a magasba szökik egy grafikonon. A falnak kellett támaszkodnom, hogy ne essek el, annak ellenére, hogy Nath is támogatott, attól a pillanattól kezdve, hogy látta a „bajt”. Amint a világ abbahagyta körülöttem eszeveszett táncolását, háttal a falnak dőlve lerogytam a padlóra és átkaroltam felhúzott térdeimet. És ekkor rádöbbentem, hogy ez annak a jele, hogy tényleg változom, és hogy már nincs messze a pillanat, amikor a vámpír énem teljesen a felszínre törik. És ekkor végre felfogtam, hogy mindaz amit Vanessa írt valószínűleg igaz – bár ebben eddig sem nagyon kételkedtem, mégis a kétkedés egy apró szikrája mindvégig ott égett valahol a lelkem mélyén, de most végre sikerült kioltani – vámpírrá fogok válni! És ha minden pontosan úgy lesz, ahogy azt Vanessa megírta, akkor az elkövetkezendő héten belül meg is történik. Most először fellángolt bennem a félelem. Aprócska lángja, csak pislákolt, mégis úgy égetett, mintha egy hatalmas tűz lenne. Azonban már akkor elfogadtam a sorsom, amikor tegnap kiléptem a szobám ajtaján, de akkor mégis mitől félek? Talán az ismeretlentől? Nem. Hisz, hogy lehetne ismeretlen, amikor ez én vagyok, amikor, ha minden a rendes kerékvágásban történik, akkor ebben növök fel, amikor ez a… ez a normális. Ahogy felemeltem a tekintetem Jenna aggódó arcával találtam szembe magam. Feltápászkodtam és mielőtt szólásra nyitotta volna a száját én szólaltam meg.

-         - Jól vagyok. – nyugtattam meg előre a barátnőmet.

-         - Jól?! – csattant fel és haraggal vegyes aggodalom csillogott a szemeiben. – Sel, ezt nem veszem be! Azt hiszed, nem látom, hogy egyre gyakrabban, minden ok nélkül szédülsz? Ráadásul néha, egyszer csak megváltozol és mintha a szemeidben nem téged látnálak, mintha más szemei lennének. És fogadni mernék, hogy ez is – mutatott a begipszelt kezemre – ezek miatt van! – ekkor a hangja meglágyult – Valami nincs rendben veled, annyira… megváltoztál, más vagy… Sel, aggódom érted – tette a vállamra a kezét. Szomorkásan néztem rá. Legszívesebben helyben elmondtam volna neki mindent… de nem lehet. Ez nem egy olyan dolog, amit akárkinek elmondhatok, még ha a legjobb barátnőmről is van szó. Nath hosszasan ecsetelte reggel az okait és a következményeit egy efféle cselekvésnek. Segélykérően r pillantottam, de ő csak szomorkásan megrázta a fejét.

-         Jól vagyok… - mondtam halkan – Ne aggódj értem, minden rendben – fejeztem be lesütött szemmel, mire ő levette a kezét a vállamról. Nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm.

-         Mi történik veled, Sel? – hitetlenkedett és hátrált pár lépést. – Miért nem mondod el, hogy mi bánt? Azt hittem bízol bennem… Azt hittem barátnők vagyunk… - mondta már-már sírós hangon. Védekezőn szólásra nyitottam volna a számat, de ő csendre intett. – Hagyd, nem érdekel a magyarázatod… - mondta halkan és ő is lesütötte a szemét. – Ha végre rájössz, hogy megbízhatsz bennem, keress meg és mondd el, az igazat, másképp hallani sem akarok felőled! – ezzel elfordult és indult az osztályterem felé.

-         - Jenna, várj! – kiáltottam utána, de ő még csak meg sem fordult, hanem ugyanazzal a lendülettel ment tovább. – Sajnálom. – motyogtam leginkább magamnak, hisz senki más nem hallhatta. – Hidd el, rögtön elmondanám, ha tehetném… Te ezt nem értheted… nem én döntöm el, hogy megbízom-e benned, ez többről szól… sajnálom… - suttogom, de továbbra is szerencsére csak én hallom, még a körülöttem lévő diákok sem. Csak nézek a barátnőm után, aki éppen akkor távolodik el tőlem a legjobban, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése