Reggel fél
hét volt. Ez a nap eddigi életem azon ritka napjaihoz, amikor ébresztő nélkül
ébredtem fel, ráadásul korábban, mint szoktam. Már, amikor kinyitottam a
szemem, akkor éreztem, hogy nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Ön magam voltam,
mégis inkább Selena Isabella Sophia von Darksteinra hasonlítottam, mint Selena
Gracere. Lassan felkeltem és bizonytalan léptekkel a naptáramhoz mentem. A nap
pirossal be volt karikázva. A szülinapom. a 17. Egy pillanatra, egy kicsit
oldalra fordultam és megláttam magam a tükörben. Közelebb léptem és
szemrevételeztem az ábrázatomat. A bőröm fehér volt, sokkal világosabb, mint
korábban, a hajam és a szemeim pedig pár árnyalattal sötétebbek lettek és
mintha a szemem színébe egy kis vörös is keveredett volna. Nem tudom, hogy
eddig hogy nem vettem észre, de az éjjel valaki lefejthette a gipszet a
kezemről, ugyanis eltűnt, a csuklóm pedig legalább olyan jó állapotban volt,
mint mielőtt Mr. Black eltörte volna. Tovább mentem az ablakhoz és elhúztam a
függönyt. A nap hirtelen elvakított és szédülni kezdtem, de aztán sikerült
körbenéznem, habár kicsit jobban bántotta a szemem a napsütés, mint korábban.
Valószínűleg ez is a vámpírság hátránya…
Valaki
kopogtatott, majd belépett. Nathaniel volt az. Azt hiszem elpirulhattam, ugyanis
még hálóing volt rajtam, de ő nem zavartatta magát csak közelebb lépett.
Tekintetemet az arcára emeltem és hirtelen elfogott a gyengeség. Olyan hirtelen
jött, hogy még fel sem fogtam, de már Nath karjaiban voltam. Leültetett az
ágyra és elém térdelt. Addigra már jobban éreztem magam, de messze nem olyan
jól, mint amikor felkeltem. Nath közelebb hajolt hozzám és átölelt. a közelsége
szó szerint vérpezsdítően hatott rám. A vérem szinte forrott, ahogy a fejét a
vállamra hajtotta.
- - Igyál
belőlem – suttogta. Teljesen lefagytam. Miért? Miért kér tőlem ilyet? Mégis a
lelkem legeslegmélyén vágytam rá.
- - Nem!
– tiltakoztam gondolkodás nélkül. – Miért tennék ilyet? Nem akarlak bántani. –
az arcomra emelte gyönyörűszép kék szemeit és a szemembe nézett. Menten
elolvadtam, olyan édes volt.
- - De.
Tudod, hogy szükséged van rá.
Igaza volt.
Szükségem volt rá és most már észbe kaptam. Nem csak azért, mert nagyon
gyengének éreztem magam, hanem azért is, mert erre az elmúlt napokban
felkészített Nath. Ugyanis mióta összevesztem Jennaval, azóta csak ő maradt a
társaságom és az idő nagy részét avval töltötte, hogy megpróbált beavatni a
vámpírság legfontosabb dolgaiba. Ez is köztük volt. Hogy mikor átváltozok,
akkor szükségem lesz vérre. Már akkor megmondta, hogy az ő véréből ihatok,
egyébként se sokra van szükségem, hisz csak félig-meddig vagyok vámpír. akkor
bele is egyeztem, de most valahogy nagyon ellenzem a dolgot és valamilyen
szinten undorodom magamtól, habár már rég elfogadtam azt, aki vagyok.
- - Sel,
szükséged van rá… Különben nem leszel teljes értékű vámpír és a vámpírvéred
teljesen le fog gyengíteni – suttogta.
Nem akartam
bántani, de tudtam, hogy igaza van és, hogy csak a javamat akarja. Közelebb
hajoltam és én is a vállára hajtottam a fejem. Megsimította a hajam és
bíztatott. Vonakodva, de – az utóbbi napokban teljesen kifejlett - szemfogaimat
a nyakába mélyesztettem. Leírhatatlan érzés töltött el. Nem tudtam különbséget
tenni kettőnk között. Szinte teljesen eggyé váltunk. Haragudtam magamra, habár
tudtam, hogy ő is hasonló vámpír, akárcsak én, még ha nem is olyan mértékben.
Lassan
elhúzódtam tőle, és letöröltem az ajkam szélén lecsorduló vért. Lehajtottam a
fejem és nem néztem rá. Nath felállt és az államnál fogva gyengéden felemelte a
fejem, majd megcsókolt. Fogalmam sincs, hogy ezek után, hogy képes egyáltalán
hozzám érni… De ismét csak rádöbbentem, hogy ő is vámpír – részben -, így hát
ezek után már nem nagyon izgattam magam a dolgok miatt, habár a lelkem
legmélyén még mindig ott pislákolt a bűntudat. De meg kell barátkoznom a
lényemmel. Vámpír vagyok… Teljes mértékben vámpírrá váltam…
Ránéztem
Nathre és láttam, hogy az arca egy-két árnyalattal világosabb lett. Bizonyosan
a vérveszteség miatt. bűnbánóan lesütöttem a szemem, de aztán visszanéztem és
egyik kezemmel megsimítottam az arcát. Tekintetem az általam okozott fognyomra
tévedt. Megérintettem és aggódva néztem a fiúra.
- - Semmi
baj – mosolyodott el halványan. – Mire beérünk a suliba, már el is fog tűnni.
Apropó suli! Ideje készülődni, már nem sok időnk van beérni. – mondta és
felhúzott az ágyról. Az erőm már visszatért, sőt annál több is. Én is
elmosolyodtam.
- - Rendben,
de akkor meg kell, hogy kérjelek, hogy menj ki a szobámból, ugyanis átöltöznék.
– mosolyogtam huncutul és elkezdtem kifelé hessegetni a szobából. Az ajtóban
megragadtam a felsőjének a nyakát és egy puszit nyomtam az arcára. – Sietek. –
suttogtam.
.jpg)
Majd
becsuktam az ajtót és a szekrényemhez siettem. Pontosabban szinte ott teremtem.
Ööö… Kicsit meglepett a dolog, de aztán ezt is a vámpírságnak tudtam be, és
rájöttem, hogy ezentúl vigyáznom kell. Erősebb és gyorsabb vagyok, mint bármely
halandó ember. Nem szabad feltűnést keltenem. De egy pillanatra kiráztam a
fejemből ezeket a gondolatokat és böngészni kezdtem a ruhatáramat. Hamarosan ki
is választottam egy hosszú fekete farmert meg egy bő fehér pólót, amit
feldobtam egy sötét blézerrel. A hajamat kifésültem és gyorsan egyik oldalra
befontam, és a másik oldalt egy fehér virágos csatot tűztem a hajamba. Elővettem
a napszemüvegemet is – tekintettel a vámpír létemre - és azt is feltettem.
Gyorsan felkaptam a táskámat és kinyitottam az ajtót. Nath a szembe lévő falnak
támasztva a hátát ácsorgott. Ahogy nyílt az ajtó felemelte a fejét és szinte
lefagyott. Közelebb lépett.
- - Gyönyörű
vagy… - mondta, mire ismét csak elpirultam, ő pedig egy puszit nyomott a
homlokomra.
- - Lehet…
de ideje mennünk – mosolyogtam. – Nem akarunk elkésni, igaz? – megragadtam a
kezét és lesiettem a lépcsőn.
Anyuék a
nappaliban beszélgettek, de egyáltalán azt is csodáltam, hogy itthon vannak.
Berobogtam a konyhába, elraktam egy üveg vizet, majd felvettem a dzsekimet és
Nathtel elindultunk a suliba.
Mondanom sem
kell, épphogy beértünk, mikor csengettek, de volt olyan szerencsénk, hogy
csütörtökönként az első óránk a kedvenc tanárommal, Miss Haffettel volt, aki
nagyon kedves és soha nem dorgál meg a késésért. Épphogy előtte estünk be és
lehuppantunk a helyünkre és kezdődhetett is az óra. szokásom szerint nem nagyon
figyeltem, ugyanis a figyelmemet leginkább a mögöttem ülő, Nathaniel kötötte
le, aki egész órán apró papírgalacsinokká gyűrt levelekkel dobálgatott és azt
várta, hogy válaszoljak. De én csak azért sem válaszoltam, csak mosolyogtam.
Régen éreztem magamat ilyen jól. Az önbizalmam is nőtt, habár sose volt csekély
és az arcomra is vidám mosoly húzódott. Amikor kicsengettek hátrafordultam
Nathhez, aki kajánul vigyorgott.
- - No,
megállj csak! – mondtam neki és felszedtem egy marékkal a földre hullott
papírgalacsinokból, amiket nem tudtam elolvasni. – Most megkapod a magadét!
- - Nem
akarsz inkább kimenni az udvarra? – kérdezte kicsit elkomolyodva, miután
körbenézett az osztályteremben.
Felállt és
gyengéden megfogva a kezem felhúzott a padomtól. Nem ellenkeztem. Valahogy a
mai nappal sokkal közelebb éreztem magam hozzá. Nem tudtam mitől komorodhatott
el ilyen hirtelen, de elhatároztam, hogy csak azért is mosolyogni fog egész
nap. Ne csak én legyek már boldog. Ahogy felhúzott közelebb húzódtam hozzá és a
nyakába kapaszkodtam, majd egy puszit nyomtam az ajkaira. Aztán egymás kezét
fogva elindultunk kifelé, de az ajtóban megállított valaki. Mr. Black – azért hívtam
így, mert olyan komor és sötét volt, ráadásul a nevét nem tudtam -. Elkapta a
bal csuklómat és felhúzta rajta a blézerem ujját. Hát persze! Eddig eszembe sem
jutott, milyen feltűnő lesz, ha meglátják, hogy eltűnt a gipsz a kezemről. Pár
pillanatig fogta, majd undorodva elengedte a kezem.
- - Máris?
– hüledezett rekedt hangon, majd hangja dühös sziszegéssé változott. – Nem itt
van a helyed, te szörnyeteg. – mondta és közben le sem vette a szemét rólam.
Keze ismét az övén megbúvó tőrre siklott
Ijedten
néztem a pasast, bár nem sok időm volt bámulni, mert Nathaniel menten közénk
rontott és szemöldökét összeráncolva nézett a testőrre, majd a kezemet
ismételten megfogva kivitt a teremből. Annyi időm azonban még volt, hogy
lássam, hogy a testőr nyomban Tesahoz siet, - szegény persze egyfolytában
egyedül volt – miközben továbbra is engem méreget. Talán tudja, hogy mi vagyok?
Talán mindeddig tudta?
„- Meg ne próbáld, te…” villant be fájdalmas találkozásunk emléke.
Úgy éreztem ennek is köze van ahhoz, hogy vámpír vagyok, és ezt nem hagyhatom
annyiban. Ráadásul Nath biztos tud róla. El is határoztam, hogy, amint kiérünk,
az udvarra választ fogok kapni a kérdésemre. Akár így, akár úgy, de már kezd
nagyon idegesíteni a tudatlanság, ami ismét kezdett elhatalmasodni rajtam.
Amikor
kiértünk és leültünk a szokásos helyünkre, - mostanában Jenna nem tartott
velünk, hanem az ajtó melletti brigáddal csevegett, vagy épp Tesa ideiglenes
társasága volt. Bár néha találkozott a pillantásunk, láttam benne, hogy nem
szereti ezt az ellenségeskedést, de ismertem annyira, hogy nem hagyja annyiban,
amíg meg nem tudja az igazat. – azonnal rátértem a témára.
- - Miért
őrzi az a pasas Tesat? És miért kell megvédenie tőlem? – kérdeztem kerek perec.
– Nem vagyok vak, Nath. – tettem hozzá, mielőtt válaszra nyitotta volna a
száját. – Én vagyok az egyetlen, aki még csak hozzá sem szólhat Tesshez, ráadásul,
amikor közeledtem hozzá, eltörte a csuklómat. És ahogy odaállsz közénk, ahogy
pontosan tudod, hogy mit csinálsz… Tudom, hogy tudod a választ. Kérlek, mondd
el, nekem is tudnom kell. – néztem rá kérlelően, mire egy hatalmasat sóhajtott
és lesütötte a szemét. Megfogtam. Rám nézett és szólt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése