15.rész

 Mint már mondtam a vámpíroknak nem veszélytelen az életük. Titokban kell tartaniuk a létezésünket, ugyanis rengeteg olyan ember van, aki csak lelketlen szörnyeknek tart minket. Lehet, hogy nem vagyunk halandó emberek, lehet, hogy a külvilág számára, csak különc kívülállók vagyunk, de nem vagyunk lelketlen bestiák. Mégis ezt nem mindenki tudja elfogadni. Léteznek olyanok, akik vadásznak a fajtánkra, csak mert azt hiszik, evvel segítenek a családjukon, mi több: az emberiségen.

-   - Igen, ezt már mondtad, ők a vadászok – vágtam a szavába türelmetlenül – de mégis mi köze van ennek Tesahoz meg a testőréhez? – Nath lesütötte a szemét.

-      - Teresa családja az egyik legnagyobb és legősibb vámpírvadász klánba tartozik. – a hír egyenesen mellbe vágott, teljesen ledöbbentem és az arcom a sokktól, ha lehet még jobban elfehéredett.

-  - Te… Tess egy vadász? – kérdeztem megrökönyödve.

-    - Nem. – válaszolta Nath és valamilyen szinten megnyugtatott. Nem akartam, hogy a legjobb barátnőm az ellenségem legyen. Hisz ezek után továbbra is ugyanolyan barátnők lehetnénk, mint korábban. Attól, hogy vámpírrá változtam, mert betöltöttem a 17-et, attól még ugyanaz a Sel vagyok, aki voltam, max egy aprócska dolgot leszámítva. – Pontosabban még nem. – javította ki magát, mire a korábbi fellegváram, amiben elképzeltem, hogy továbbra is legjobb barátnők maradhatunk, porig rombolódott.

Tess egyszer az ellenségem lesz, annak ellenére, hogy mindeddig és - reményeim szerint – még egy jó ideig legjobb barátnők vagyunk… Nem tetszik ez nekem… Fokozatosan elveszítem az összes barátomat – és lefogadom, hogy mindennek köze van, ahhoz, hogy vámpír vagyok -. Először Jacob, aztán Jenna, most meg Tesa… Ki lesz a következő? Nath? Már csak ő maradt nekem.

-   - Ő nem akar vadásszá válni. – folytatta – De a családjában mindenki az volt, és neki is követnie kell a hagyományt és a szülei tesznek róla, hogy ez így is legyen. Azért őriztetik őt avval a monstrummal, mert azt hiszik, hogy veszélyt jelentesz a számára. Mert félnek a vámpíroktól. – fejezte be halkan.

-    - De hát, én sose bántanám Teresat… ő a legjobb barátnőm – sütöttem le a szemem. A származásom miatt veszítem el a barátaimat. Ez nem ér ennyit!

-   - Én tudom, hogy sose bántanád, de ők nem látnak a ködfalon túl, ami elhomályosítja a szemüket. Beléjük nevelték a vámpírok iránti gyűlöletet, egész életükben ellenünk éltek. – elgondolkodtam azon, amit mondott.

Lehet, hogy nem teljesen hibásak a dologban, hisz ezt sulykolták beléjük, mégis Tesa a legjobb barátnőm… Ráadásul, amikor mellé állították a testőrt, még nem is voltam vámpír… Nem is voltam vámpír! Ekkor rádöbbentem. Tuti, hogy mindeddig tudták, hogy mi vagyok, még ha én még csak nem is sejtettem.

-    - Honnan tudhatták, hogy vámpír vagyok, akkor, amikor még nem is voltam az? Hisz legalább két hete lóg Tesan az a pasas és csak ma változtam át. Akkor hol volt még, Selena von Darkstein? – Nath lehajtotta a fejét és az ujjait összekulcsolva a térdére támaszkodott. Elgondolkodott. Legalábbis nekem úgy tűnt.

-    - Fogalmam sincs… - mondta halkan, habár úgy éreztem, mintha nem az igazat mondaná és épp bele akartam kötni, amikor folytatta. – Véleményem szerint ez annak tudható be, hogy minden vámpírvadász klánnak, főleg a legnagyobbaknak különleges érzékük van a vámpírok felfedésére. – ez valahol sántít…

-    - És akkor téged miért nem lepleztek még le? Te is vámpír vagy?

-    - Valóban… De az én ereimben kevesebb vámpírvér folyik, mint a tiédben, te nemesi sarj vagy – továbbra sem értettem mit ért az alatt, hogy „nemesi” de úgy gondoltam nem most van itt az ideje, hogy ezen akadjak fenn. – Nincsenek olyan különleges képességeim, mint neked és a családod többi tagjának – O.o Ismeri a családomat? Az igazit? Habár ezen miért is csodálkozom, hisz Vanessa küldte, hogy vigyázzon rám… - és a vámpírság adta „előnyöket” sem birtoklom olyan mértékben, nem vagyok, olyan gyors és erős, mint más vámpírok. Ezért nem vehettek észre, különben valószínűleg már nem élnék. – fejezte be és a hangjában volt valami furcsa, mintha eltitkolna valamit, mintha nem ez lenne a teljes igazság. De nem firtattam tovább.

-    - Akkor miért nem csaptak még le rám? Ha már lelepleztek? – kérdeztem végül, kicsit félénken. Valóban a legjobb barátnőm lesz a legnagyobb ellenségem? Azt még mindig nem tudtam elfogadni és egyre csak az visszahangzott a fejemben.

-    - Azért nekik is vannak előírásaik, vagy inkább hagyományaik. Addig nem támadnak rá a vámpírra, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy valóban az-e. Egyszerű, halandó embereket megölni nekik éppúgy gyilkosság, mint bárki másnak. És általában indíték nélkül nem csapnak le a kiszemeltjükre, mert az rossz fényt vetne rájuk a többi vadász körében – itt jelenik meg a büszkeség – és azért beléjük is szorult némi emberség, még velünk szemben is. – fejezte be, mert becsengettek.

A folyosón betóduló tömegben láttam, hogy a testőr, szinte Tesa sarkában van. Sajnáltam a barátnőmet, és bántott, hogy ős és a családja, a származásunk szerint az ellenségem. A blézerem ujjával a szünetben a lehető legjobban eltakartam a kezemet, hogy ne látszódjon, hogy nincsen már rajta gipsz. Még el se kezdődött az óra, már járt az agyam. Mondanom sem kell, hogy nem azon, amiből az órára készülni kellett és ez hiba volt. Ugyanis Mrs Tendaw – aki nem csak az ofőnk, hanem a nyelvtan-, az irodalom- és a franciatanárunk volt – épp bal lábbal kelt fel, ami számomra azt jelentette, hogy száz, hogy én felelek. Ráadásul épp francia óránk volt, amiből nem vagyok épp kitűnő. Már ahogy belépett a terembe rám „tévedt” a pillantása.

-   - Miss Grace! – rikácsoltam még mindig a teremajtóban állva. – A táblához! – erre felkaptam a fejem és lesütött szemmel vánszorogtam a táblához. – És akkor mondja el szépen, mit is tanult mára. – mondta erősen túlzásba véve a nyájasságot, még mindig az ajtóban.

Megragadtam egy krétát és felvéstem agy-két igének – amelyikre emlékeztem – a ragozását. Majd fel is olvastam, mondván, hogy ki is tudom ejteni. Kevés reménnyel a tanárra néztem, hátha valami elismerés is van a szemében. De sajnos nem sokra mentem vele, ugyanis csak türelmetlenül dobolt a lábával. Mit is vártam, hisz én vagyok Selena Grace, aki eleve egy jeggyel rosszabbal kezd nála. (utoljára ötöst, még 9-ben kaptam tőle, és azt is az első félévben, amikor még nem ismert minket) Visszafordultam a tábla felé és megpróbáltam felidézni valamit a mélyben megbúvó emlékeim közül. Eldadogtam valami szöveget, meg egy kevéske nyelvtant és összeszenvedtem magamnak egy gyengécske hármast, aztán ismét csak leültem a helyemre. Ahogy lehuppantam egy apró galacsin koppant a padomon. Szuper. Megint kezdi? Szétbontottam és elolvastam az apró betűkkel odafirkantott szöveget. „Jó voltál, kislány!^^” huncutul elmosolyodtam és hátrafordultam. Óvatosan kiöltöttem a nyelvemet, hogy csak ő lássa, mire ő alig hallhatóan felkuncogott. Mrs Tendaw persze a legjobban utált tanárok különleges hallásával rendelkezve, persze észrevette és összeráncolt szemöldökkel nézett ránk.

-  - Miss Grace! – sipítozta – Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az imént begyűjtött közepese után viháncolnia kellene az órámon. A helyében inkább figyelnék, hogy kijavíthassam a jegyemet. Nem, mintha magától kaphatnék jobb jegyet – jegyeztem meg magamban, bár legszívesebben kimondtam volna.

Dacosan előre fordultam és a padon összekulcsolva a kezem, összeráncolt szemöldökkel bámultam a tanárra, habár az eszem megint tök máshol járt. Bár tőlem mit is lehetne várni.