17.rész

-  Hát te mit keresel itt? – kérdeztem ugyanolyan döbbenten. Nem akartam megbántani a kérdésemmel, de talán sikerült, ugyanis az arca kissé elfehéredett és hátrált egy lépést. – Bocsi – mosolyodtam el halványan. – Nem akartalak megijeszteni, csak egy kicsit meglepődtem, hogy itt látlak, ráadásul még beszélhetek veled. – ekkor észbe kaptam, hogy nem látom sehol azt a fekete fószert. Ő is körbepillantott aztán kérlelően rám nézett. Vettem a lapot. – Gyere be. – invitáltam be a házba kedvesen, mire ő sietve belépett én meg becsuktam utána az ajtót. Anyu épp akkor jött ki a konyhából, amikor felosontunk volna a szobámba

-  Szia, Teresa! Hogy vagy? Rég láttalak nálunk. – mosolygott.

-  Öhm… Jó napot, Mrs. Grace! – mondta udvariasan és ismét segélykérően nézett rám.

-  Bocsi anyu, de nekünk most mennünk kell… öhm… sok a tanulnivalónk. – mondtam sietve, majd Tesa kezét megfogva felsiettem a lépcsőn. Ahogy anyut ismerem biztos hitetlenül csóválta a fejét. Bezártam magam mögött a szobaajtót, aztán lerogytam az ágyamra. Tesa eleinte egy kicsit bátortalanul megállt az ajtóban, majd leült az íróasztalomhoz és rám nézett. Egy ideig csendben ültünk egymással szemben. Először én szólaltam meg.

-  Hogy-hogy meg tudtál szökni a testőröd elől? Egyáltalán miért jöttél ide? – lesütöttem a szemem. – Bajba kerülhetsz, ha itt találnak…

-    - Kimásztam az ablakon, mikor Bruce nem figyelt-vonta meg a vállát, és amikor látta az értetlen pillantásomat megmagyarázta - Bruce a testőröm, aki amúgy tök jó fej.-ezen felhorkantam

-     - Jó fej?! Tesa, az a pasas eltörte a csuklóm, és még ha tőled 10 méter távolságra is vagyok, akkor is engem bámul és a tőrén nyugtatja a kezét. Hát én valahogy nem bírom. - Jól van, ebben igazad van, nem bír téged meg… meg… - látszott rajta, hogy zavarban van és keresi a szavakat, így hát kisegítettem:

-    - Meg a magamfajtákat. - mondtam halkan. - Nyugodtan kimondhatod, hogy vámpír, vagy tőlem azt is, hogy szörnyetegnek, ahogy ő hív. - odajött hozzám és leült mellém és átölelt.

-    - Én sosem hívnálak szörnyetegnek. Az egyik legjobb barátnőm vagy és ezen nem változtat az, hogy mi vagy. - egy könny pergett le az arcomon.

-    - De hisz te vadász vagy, nem mutatkozhatsz együtt egy vámpírral. Ráadásul már átváltoztam és az a pasas, már jobban gyűlöl, mint korábban. - hajtottam le a fejem. Tesa ismét átölelt és rám nézett. 

     - A barátnőm vagy! – ismételte - ki fogjuk találni, hogy hogyan játsszuk ki a szüleimet, főleg, hogy nekem semmi bajom a...a vámpírokkal. - most én öleltem át.

-   - Köszönöm... - suttogtam visszafojtott sírással. - Köszönöm, hogy mellettem állsz annak ellenére, ami vagyok...köszönöm, hogy a barátnőm vagy. - mondtam és egy újabb könnycsepp futott végig a sírástól kipirosodott arcomon.

-   - Az ami vagy nem változtat azon,aki vagy-nézett a szemembe,majd felállt. - Mennem kell-mondta szomorúan. Bruce már biztos keres. Nem lenne jó, ha itt találna meg. - én is felálltam és bólintottam. Együtt sétáltunk le a lépcsőn, kikísértem a bejárati ajtóig és mielőtt kinyitottam volna, búcsúzásul újból megöleltem, majd kiengedtem. Az ajtóban ácsorogva néztem, ahogy eltűnik. És csak ekkor kaptam észbe, hogy nem is tudtam meg, hogy egyáltalán miért jött át.

Ahogy eltűnt egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Jenna. A másik irányból integetett és sürgetően nézett rám. Tudtam mit szeretne. Alig várja, hogy mindent megmagyarázzak neki. Behívtam és még mielőtt anyu észrevett volna bennünket gyorsan felsiettünk a szobámba. Komoran leültem a földre és mutattam, hogy ő is tegyen így. Helyet foglalt és szó nélkül bámult engem. Tudtam, hogy addig még mindig nem áll velem szóba, amíg nem mondok el neki mindent. Bele is kezdtem a történetembe, kezdve a szédülésekkel, a múltamon át egésze az egész vámpírságig. Már a múltamról szóló résznél kerekedett a szeme és mire befejeztem döbbent arccal bámult rám. Az álla szinte a padlót súrolta. Fogalmam sem volt mit fog reagálni és kezdtem félni, hogy Nathnek lesz igaza és amint magához tér az igazság okozta révületből felpattan, hófehér arccal hátrálni kezd, majd engem szörnyetegnek titulálva elrohan. Lesütöttem a szemem. Vártam a reakciót, amit hamar meg is kaptam.

-   - Te... te egy vámpír vagy?-  kérdezte elhűlve. Bólintottam, anélkül, hogy ránéztem volna a barátnőmre. - De... ez... lehetetlen... vámpírok NEM léteznek! - rá emeltem a pillantásomat és megráztam a fejem. - Nem lehetetlen... én vagyok rá az élő példa. - ismét csak lesütöttem a szemem.

-    -  Elmehetsz, ha akarsz, ha akarsz, ezek után gyűlölhetsz, nevezhetsz szörnyetegnek, megvethetsz, de ez az igazság...- mondtam halkan-csak arra kérlek,akármit is csinálsz, ezt tartsd titokban. - ezek után egy jó ideig síri csend volt, még egymásra sem néztünk. Csak vánszorogtak a másodpercek.  Egy idő után meguntam a várakozást és felemeltem a fejem. - Továbbra sem állsz velem szóba? Megértelek... De én ennek ellenére is az egyik legjobb barátomnak tekintelek.

      -  Sel... - mondta vékony hangon- nekem ehhez idő kell. - felállt, odajött mellém és letérdelt. A vállamra tette a kezét. - Át kell gondolnom a dolgokat... De tudd, hogy te mindig is a barátnőm maradsz, csak adj nekem időt, hogy megértsem a dolgokat. 

Könnyes szemmel bólintottam és a szobám padlóján ülve figyeltem, ahogy elmegy. És csak akkor tört elő belőlem a zokogás. Miért ilyen nehéz a változás? Miért nem tud senki segíteni? Az éjjeli szekrényem fiókjából elővettem a Vanessától kapott albumomat és felütöttem azoknál a képeknél, amelyeken Matt is rajta van. Megsimítottam az arcát és egy könnycsepp gördült végig az arcomon, majd pottyant a fényképre és folyt rajta végig. Matt, miért nem vagy itt? Te biztos tudnád, hogy mit tegyek. Miért hagytál itt? Miért?... Miért?... Annyi a miért... Órákon át csak az album felett ültem és sírtam. Az óra kismutatója lassan elérte a 11est. A szüleim már lefeküdtek. Valaki csöngetett. De nagy ma itt a forgalom! De mégis ki jönne ilyenkor? Felkapcsoltam a villanyt és fáradt tekintettel-mióta átváltoztam nagyon éber voltam és sokkal kevesebbet aludtam- leblattyogtam a lépcsőn és előkotortam a kulcsom. Beleillesztettem a zárba, majd elfordítottam. Épp kinyitottam volna, amikor:

-      - Sel, ne! - kiáltott Nath és mellém rohant, majd a kezemből kivéve a kulcsot elém állt és visszazárta.