Egyáltalán
fogalmam sem volt, hogy, hogy került ide, de itt volt és elszánt tekintettel
bámult engem.
- - Nath,
mi van? - kérdeztem már-már pánikolva.
- - Maradj
itt!- sziszegte összeszorított fogakkal, majd bal kezét hátranyújtva, hogy
visszatartson, ismét az ajtó felé fordul, elfordította a zárban a kulcsot, és
villámsebességgel már az ajtó túloldalán volt. Szinte nem is láttam, hogyan
mozog. Wow. Ilyen gyorsaságra is képesek a vámpírok? Rögtön utána akartam
menni, de a zár ismét kattant és bent rekedtem.
- - Nath!
Nath! Nyisd ki! - dörömböltem üvöltve, ügyet sem vetve az emeleten alvókra. - Nath!
Engedj ki, mi van már?! - kezdtem egyre jobban kiakadni és elveszíteni az
önuralmamat.
Tovább
dörömböltem egyre erősebben, miközben odakintről ijesztő zajok hallatszódtak.
Nath kiáltásai és valami borzasztó, nem emberi üvöltés. Fogalmam sem volt, mi
folyhat odakint. Ki akartam jutni. Egyszer csak egy pillanatra Nath
elhallgatott, majd sokkal jobban, szinte pánikolva kezdett el ordítani. Baj
volt. Éreztem. Ki kellett jutnom valahogy. Nem tudtam gondolkodni az
ijedtségtől. Megpróbáltam koncentrálni, de a pánik egyre jobban eluralkodott az
elmém felett. "Hajrá Sel! Gyerünk!"ösztönöztem magamat, de valahogy
sehogy nem akart összejönni. Már szinte teljesen feladtam a reményt és végtelen
pánikba zuhanva rogytam le a küszöbre."Nath!". Felhúztam a térdem és
a két karommal összekulcsoltam. Ismét
egy hatalmas, szinte diadalittas üvöltés hallatszott. Az a szörnyűség volt,
amivel Nathaniel valószínűleg csatázott. Majd megszűnt.
- - Sel!
- hallottam Nath meggyötört kiáltását. - Menekülj! - Meneküljek? Mi? Hova? És
mégis hogyan? Felpattantam és abban a pillanatban valami bezúzta az ajtót.
Felsikoltottam. Egy szörnyűséges karom kapott szabad utat a házba.
Elslisszoltam az ajtóból, így nem tudott megragadni, majd kiosontam, mialatt a
szörnyeteg valószínűleg engem próbált elkapni. Ahogy kijutottam el akartam
futni, de megdermedtem. Egy félig emberi, félig mutáns valami állt előttem. Az
arcának emberi felét azonnal felismertem. Bruce volt az, Tesa testőre. Csak az
egyik szeme volt meg, ami az emberi feléhez tartozott, az arcának másik oldalát
sötét pikkelyek borították és szeme helyén borzalmas tüskék meredtek ki belőle.
Karmával még mindig engem kotorászott, míg ép szeme épp a másik irányba nézett.
Tehát nem vett észre. Ez jó. De továbbra sem tudtam mozdulni a félelemtől. A
szemem sarkában valami apró mozgásra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem.
Nathaniel feküdt a földön, és már aluig mozgott. Arca meggyötört volt, szinte
élettelen testét hatalmas vértócsa vette körül. - Nath!- kiáltottam
önkéntelenül és ösztönösen odarohantam hozzá. Kár, hogy ezt a szörnyeteg is
észrevette és borzalmas üvöltést hallatva ránk támadt...
Védelmezőn
Nath elé álltam, mintha bármit is tehetnék avval a monstrummal szemben. Hatalmas
karmát a levegőbe emelve felénk suhintott, és mire észbe kaptam volna, a karom
becsapódott mellettünk a földbe. Szerencsére elhibázta, de tuti, hogy többé nem
lesz ilyen szerencsénk.
- - Sel...
- szólt mögülem Nath élettelen hangon. - Fuss!... Me... ne... külj! Majd... én...fel...feltartóztatom!
- mondta és megpróbált feltápászkodni, de sérülései nem engedték. Most láttam
először, hogy az egész teste tele van sebekkel. Megráztam a fejem.
- - Nem
foglak itt hagyni, ez a valami megöl! - üvöltöttem ki az éjszaka közepébe és
ismét csak karjaimat széttárva Nath elé álltam. - Nem fogom hagyni, hogy bántsd
a barátomat! Ha végem is lesz, akkor is megvédem! - ordítottam a félig ember
félig szörny mutánsnak. A szörnyűség diadalittas üvöltést hallatott.
- - Ha-ha,
te végtelenül bolond kisleány!-"nevetett" már ha azt a mély remegős,
üvöltő hangot lehetett nevetésnek nevezni. - Mit gondolsz miért a te házadnak
az ajtaján kopogtam? Nem... ez a fiú sosem volt a célpontom, csakis te...
Úgyhogy csak szívességet teszel nekem avval, hogy tálcán kínálod fel magad,
főleg, hogy a kis barátodnak már úgysincs sok hátra. - újból suhintott a
karmával, de szerencsére sikerült félreugranom.
"El
kell csalnom Nathtől minél messzebbre!" Újra emelte a karmát és ismét csak
félreugrottam. Áldom az eget a jó reflexeim miatt. Ez így ment tovább egy
darabig és minél távolabb kerültünk Nathtől, annál inkább azon kezdett el járni
az agyam, hogy mégis hogy a francba vegyem fel vele a harcot, hisz még
fegyverem sincs. Ám az utolsó csapás után sarokba szorított. Nem tudtam semerre
sem szaladni. Végem van, gondoltam.
- - Ha-ha,
nem tudsz elmenekülni, most megöllek, te szörnyeteg! - üvöltötte és ismét csak
felemelte a karmát, amely eszeveszett sebességgel száguldott felém…
Végem van! A lelkem üvöltött és szabadulni
akart, míg a testem nem tudott mozdulni a félelemtől. Minden egyes
tizedmásodperccel közelebb került hozzám a gyilkos karom és én közelebb
kerültem a halálhoz. Esélyem sem volt. Becsuktam a szemem és vártam, hogy végre
befejeződjön. Egy hatalmas csattanást hallottam, majd mintha egy ablak tört
volna apró szilánkokra, úgy potyogott körém valami. Kinyitottam a szemem.
Előttem egy hatalmas jégfal csonkja volt, körülöttem hatalmas jégszilánkok csillogtak
a ragyogó holdfényben. Pár engem is eltalált, tele voltam apró vágásokkal, de
éltem! A szörnyeteg karmából karmazsin színű vér csurgott, de az nem nagyon
zavartatta magát. De per pillanat nem avval voltam elfoglalva. Mégis ki
lehetett? Ki emelte azt a jégfalat? Körbenéztem. Nem volt körülöttem senki. Én
lettem volna? De hisz az lehetetlen... Itt megszakadt a gondolatmenetem, mert a
monstrum újabb borzalmas üvöltést hallatott és felém csapott a karmával.
Képtelen voltam védekezni, de miután az előző szerencsés megmenekülésemtől új
erőre kaptam, annyira még futotta tőlem, hogy leguggoljak. Ám mégse voltam
olyan gyors. Éktelen fájdalom hasított a vállamba, mire felüvöltöttem. Ekkor
vettem csak észre: a szörny karma a falhoz szögezte a vállam, majd pár perc múlva,
karmát ki is húzta belőle. A seb borzalmasan égett, alig bírtam mozdulni a
fájdalomtól. A karom, szinte használhatatlan volt. Ha eddig még láttam egy
fikarcnyi esélyt abban, hogy talán megmenekülhetek, most az a kis reményem is
elveszett. Legyőztek. A jobb karomat a vállamra szorítottam és összeszorítottam
a fogaimat. Most már tényleg csak várnom kell és eljön a vég. A mutáns
diadalittas nevetést hallatott és ismét lecsapni készült. Az arcába néztem,
egyenesen a szemébe, azt akartam, hogy lássa a kihunyó fényt a szememben. De
még mielőtt lecsapott volna éreztem, hogy elhagy az erőm. A vállamra szorított
kezem alól forró vér szivárgott, s festette vörösre az ujjaimat. "Tán még
azt sem érem meg, hogy lecsapjon?"... Térdre rogytam. Egy villanás. Ennyi
volt az utolsó emlékem.
- - Nath…
bocsáss meg! – leheltem, majd belezuhantam a végtelen sötétségbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése