2013. február 8., péntek

19.rész

Az érzékeim eltompultak. Nem tudtam eldönteni, hogy hol lehetek. A fájdalom, mintha egy csapásra megszűnt volna. A környezetben halványan, de meleget éreztem. Hol lehetek? Talán ez már a halál? Talán ilyen, ha valaki meghal? Kinyitottam a szemem. A világosság villámként csapott le rám. Eleinte csak egy hatalmas fehér világot láttam. Pislognom kellett párat, mire ki tudtam venni minden részletet a helyről, ahol voltam. Ezek után jobban megfigyelve feltűnt, hogy nincs is olyan világos. Félhomály volt. Egy szobában voltam és egy ágyon feküdtem. Ezek szerint, még élek? Szemügyre vettem a helyiséget. Nem volt túl nagy. Az ágy mellett egy aprócska fából készült éjjeli szekrény volt. A sarokban egy asztalka állt két székkel, rajta egy kis lámpával. A falnál egy régi kanapé állt, amin valaki ült. Nem tudtam kivenni, hogy kicsoda. Talán egy férfi. A karfára támaszkodva elbóbiskolt. Jobban meg akartam nézni, úgyhogy megpróbáltam felülni, de ekkor a vállamba iszonyatos fájdalom hasított, ami lassan eluralkodott rajtam. Felszisszentem. Többre jelen állapotomban nem futotta. Tuti hogy nem haltam meg… A férfi, aki a kanapén ült felriadt és felállt.
- Hagyd! Maradj nyugton! Pihenned kell! – mondta nyomatékosan, mire engedelmeskedtem. Bár nem mintha bármi mást tenni tudtam volna. A pasas közelebb lépett a tőle nem messze lévő ajtóhoz és kiment. Szuper. Pár perc múlva egy nővel jött vissza, majd ismét kiment. A hölgy az ágyhoz lépett és a félhomályban megpillanthattam az arcát. Hosszú sötétvörös haja volt és hófehér arca, ami, amennyire ki tudtam venni elég sápadt volt. Mélykék szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Talán napok óta nem aludhatott. Olyan ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan.
- Ki… maga? – nyögtem ki nehezen. Mintha ezer meg ezer tűt szúrtak volna belém egyszerre, olyan volt minden egyes szó.
- Sss… - tette az ujját a számra a nő. – Ne beszélj! A nevem Vanessa von Darkstein... – Vanessa! Ő lenne az édesanyám? Teljesen ledöbbentem. De ő hogy kerül ide.
- De… de… Mi történt? Hogy kerültem ide? Egyáltalán hol vagyok? – kezdtem egyre jobban kiakadni, abban a pillanatban épp nem azt tartottam a legfontosabbnak, hogy bebizonyosodjam róla, hogy ő-e az igazi édesanyám..
- Sophia… nyugodj meg. Minden rendben van. – mondta nyugodtan, bár az ő hangja sem volt olyan életerős. – Megtámadott egy kiraken. – Egy kiraken? Mi a franc az a kiraken? De várjunk csak! Megtámadott? Már emlékszem…
- Nath! – kiáltottam fel és ösztönösen felpattantam. A fájdalom abban a pillanatban elborította a testemet, mire visszazuhantam az ágyba. A vállamon ütött seb égett és borzalmasan lüktetett. Rászorítottam a kezemet. – Hol van… Nath? Megsérült… Ugye… ugye még él? – sziszegtem összeszorított fogakkal.
- Maradj nyugton! – szólt rám ismét Vanessa. – A vállad csúnyán megsérült, az a szörnyeteg olyan kárt csinált benne, amivel még a vámpírok gyógyulása is nehezen birkózik meg. – mondta aggodalmas hangon.
- De… de mégis hol van Nath? – kérdeztem megint és szemeimet lassan elöntötték a könnyek. – Ugye… ugye nem halt meg? – már határozottan zokogtam.
- Nem, nem halt meg, de rossz állapotban van. A kiraken őt is jól helybenhagyta, habár rajta kicsit jobban segít a gyógyulási képessége. Nincsenek olyan súlyos sérülése, csak sok és azért azok közt se mind horzsolás. – Megkönnyebbültem. Életben van. Elengedtem magam és lehunytam a szemem. Vanessa megsimította a homlokomat. – Jól van… pihenj csak. – mondta lágyan, én pedig engedelmesen hagytam, hogy bekebelezzen az álom.
A napok lassan teltek. Egész nap csak az ágyban feküdtem és sokszor mozdulni is alig bírtam. Szinte csak azt a pasast láttam, aki folyamatosan ott ült a kanapén. Rajta kívül csak Vanessa jött be ritkán, habár ezt is a pasastól hallottam, mert, amikor Vanessa benn volt, akkor általában aludtam. Az ébren töltött órák valóságosan vánszorogtak. A tehetetlenségtől teljesen eluralkodott rajtam a kétségbeesés és az idegesség. Még mindig nem tudtam Nathről semmit és ez aggasztott. Akárhányszor megkérdeztem Vanessat, mindig csak azt válaszolta, hogy minden rendben lesz, vagy, hogy jobban van. Egyszer sem tudtam többet kihúzni belőle. Az időérzékem is cserbenhagyott. A szobában végig félhomály volt. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy amikor ébren voltam akkor épp nappal vagy éjszaka volt. Mégis, azok alapján, amit gondoltam kb. 5 nap telhetett el a támadás óta. Öt nap... Vajon mi lehet anyuékkal? Vagy Jennaval és Tesaval? Biztos halálra aggódják maguk miattam, amiért eltűntem. Még azt is el bírom képzelni, hogy kerestetnek, habár mindannyian tudnak a származásomról...
Még mindig feküdtem, habár határozottan sokkal jobban éreztem magam. A vállam már nem sajgott annyira és az erőm is kezdett visszatérni. Épp egyedül voltam a szobában, de ez hamarosan megváltozott. Vanessa bejött és halványan elmosolyodva közelebb jött. Megsimította az arcom, ami némileg boldogsággal töltött el.
- Látom már jobban vagy. Mi lenne, ha kijönnél és velünk ennél? - kérdezte kedvesen, majd felsegített. 
Alig bírtam megállni a lábamon és határozottan hálás voltam Vanessanak, amiért megtartott, ugyanis magamtól nem biztos, hogy képes lettem volna, akár két lépést is megtenni. Mégis örültem, hogy végre elhagyhatom ezt a helyiséget. Ahogy Vanessa kinyitotta az ajtót, az alkonyi halvány fény menten elvakított. Nem csoda azok után, hogy szinte sötétben voltam egész idáig. A szemem szokatlanul hamar hozzászokott a hirtelen változáshoz, amiért igazán hálás voltam. Vanessa egy nagyobbacska terembe vezetett, aminek a közepén egy hatalmas asztal állt. Jobbra és balra két-két hatalmas sötét ablak volt, a falakon régi festmények. A derengő fényt gyertyák biztosították, amelyek a falon, vagy a fal előtt elhelyezett komódokon valamint az asztalon álltak. Varázslatos volt az egész. Az asztal körül díszesen faragott székek voltak. Rajtunk kívül hárman voltak a teremben. Egy nő és egy férfi ült az asztalnál és egy nálam pár évvel idősebbnek kinéző srác állt hátát a falnak vetve, karba tett kézzel, leszegett fejjel. Haja az enyémnél sötétebb barna volt és kicsit tüsire volt nyírva. Az arcát nem láttam. Egy sötét színű bőrdzsekit viselt, ami alól egy világos póló villant ki. Az asztalnál ülő férfi talán negyvenes lehetett, hajában már nem egy szál ősz hajszál díszelgett. Szeme világos színű volt, arcát borosta borította, mégsem volt ápolatlan. A nő vele szemben ült. Arca pirospozsgás, szemei szinte megbabonázóak voltak. Mosolya egyszerre volt komoly és vidám. Haja Vanessaéhoz hasonló volt, csak más színű. És ahogy néztem egyre jobban feltűnt, hogy mennyire hasonlít Vanessara. Az asztalhoz mentünk. Bátortalanul toporogtam az édesanyám mellett, ami nem volt szokásom, mégis most olyan érzés kerített hatalmába, ami ezt váltotta ki. 
- Látom, már jobban érzed magad - hallottam egy csengő hangot mögülem. Megfordultam és az előbb még az asztalnál ülő nőt pillantottam meg. Nem kicsit lepődtem meg és azt hiszem ez az érzés az arcomra is kiülhetett, mert a nő elmosolyodott a reakciómra. Zavartan bólintottam, ki lehet ez a nő?
- Sel, bemutatom a nővéremet, Stephaniet. - mondta Vanessa. 
- Ó, bocsáss, meg, hisz te még nem is ismersz, én buta - nyújtott kezet az újdonsült nagynéném továbbra is mosolyogva. 
- Örvendek. - hebegtem. Továbbra is mosolyogott. - Nem ültök le közénk? - kérdezte kedvesen. A férfi ekkor emelte fel a fejét és ránk nézett. Tekintete sokat időzött rajtam, majd lassan felállt és hozzám lépett.
- Sophia! - kiáltotta örömtől mámorosan és megölelt. Felszisszentem, mert tompa fájdalom járta át a vállamat. 
- Nick... - nézett rá Vanessa. - Megijeszted szegényt - mondta, majd felém fordult -Selena, bemutatom Nickolas von Darksteint. - oh tehát ő lenne az, ő az igazi apám! Wow! Végre ismerem az igazi szüleimet. Már ez a tudat boldogsággal töltött el.
Mindannyian helyet foglaltunk az asztalnál. Én csendben ültem, míg a három felnőtt beszélgetett. Azon járt az agyam, hogy mégis mi lehet Nathtel. 
- Mi... Mióta vagyok itt? Egyáltalán hol vagyok? - intéztem egy halk kérdést Vanessahoz, mert úgy éreztem végre meg kell tudnom mi történt az óta az éjszaka óta. Vanessa felém fordult és láttam a tekintetén, hogy legszívesebben ezzel még várna, de aztán beleegyezett. - Egy hete vagy itt. Ledöbbentem... Egy hete... - Két napig nem voltál eszméletednél. – válaszolta - Egy kastélyban vagyunk nem messze a várostól. Mi itt lakunk. - magyarázta tovább.
- És mi történt azóta? Mi történt azután, hogy elveszítettem az eszméletemet?

- Aaron idehozott. - Aaron? Ki az az Aaron? És mi lett a szörnnyel? Mi lett... mi lett Nathtel? - halkult le a hangom. - Nyugodj meg... - nyugtatott Stephanie, majd bátorítóan elmosolyodott-egyszerre csak egy kérdésre tudunk válaszolni. Aaron, ide jönnél? - nézett a fal mellett álló fiúra, mire az kelletlenül ellökte magát a faltól és az asztalhoz lépett. Ekkor végre felemelte a fejét. A szemei keskenyek és unottak voltak és bíborvörösben pompáztak. Megmagyarázhatatlan hatással volt rám. Egyszerre volt nyugodt és magabiztos, olyan volt, mint... mint Matté... Arca viszont kelletlen volt és tekintete még egy pillanatra sem siklott rám. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy nem bír engem pedig még csak nem is ismerem. Fél szemöldökét felvonta, jelezvén, hogy "tessék,mit akartok" 
- Sophia, ő itt Aaron. - mondta Stephanie mámorosan és igazán csak ekkor tűnt fel, hogy egyfolytában Sophianak hívnak, amikor a nevem Selena, de utána megbékéltem mondván, hogy ezt a nevemet használták mielőtt Graceékhez kerültem. - Ő mentett meg benneteket. - Ő... dehát...
- Chh... - csettegett- el nem bírom képzelni, hogy egy hozzád hasonló egyáltalán hogy lehet vámpír, ha még meg sem tudja védeni magát... - lehajtottam a fejem. Igaza van. Csak toporogtam a sarokban és vártam a halált. Nem vagyok jó semmire. 
- Aaron! - szólt rá Vanessa ellentmondást nem tűrve és mintha egy fél pillanatra a srác arca is megrezzent volna. - Ne felejtsd el, hogy alig egy hete van a képességei birtokában. - a fiú egy ideig még az asztal mellett állt, majd komor némaságba burkolózva kivonult a teremből. Szégyelltem magam, hogy miattam vitáznak ezért én is felkeltem és elindultam kifelé. - Sophia hová mész? 
- Visszamegyek a szobába-válaszoltam halkan, mire Vanessa nyomban ott termett mellettem.
- Veled megyek. - mondta és kimentünk. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése