-
- Várj…
- kiáltottam utána, mire a válla felett kérdőn rám nézett. Már én sem tudtam
mit akartam mondani, ezért csak ennyit válaszoltam: - Köszönöm. – Vanessa
bólintott, majd lenyomta a kilincset.
- - Ha
valamire szükséged lenne, a folyosón megtalálod Seant, aki mindenben segíteni
fog neked. – mondta utoljára, majd kilépett az ajtón.
Ismét
egyedül maradtam. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Abban a szobában ültem,
amelyik mindig is tulajdonomban volt, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt
róla. A valódi énem bujkált minden sarokban. Felálltam és körbejártam a
helyiséget. Az ép kezemet végighúztam az ágy végén, a polcokon, az íróasztalon
és a szekrényen. Olyan volt, mintha visszakapnám az életemet, amiről nem rég
szereztem tudomást. Így lépkedtem csendben, a szobámban, minden apróbb
zeg-zugot szemügyre véve. Annyira el voltam mélyedve a műveletben, hogy észre
sem vettem, hogy valaki belépett.
- - Na,
hogy tetszik? – kérdezte az a valaki unott hangon. A hang irányába fordultam és
megpillantottam Aaront. Az ajtó mellett állt, karba tett kézzel a falnak dőlve.
Sötét haja eltakarta a szemeit, arca most is ugyanolyan kelletlen volt, mint
amikor először találkoztunk.
- - Szia.
– köszöntem halkan és kissé bátortalanul. – Köszönöm, hogy… hogy megmentetted
az életünket. – mondtam miközben leültem az ágyra. Megvonta a vállát.
- - Mindenki
követ el hibákat. – hangja továbbra sem volt kedves, sőt leginkább jó adag
lenézés hallatszott belőle.
Lesütöttem a
szemem. Ha jobban belegondolok azok után, amit Vanessa elmondott igenis van oka
arra, hogy ne gyűlöljön. Mindeddig még csak tudomásom sem volt, arról, hogy ki
vagyok és, hogy miféle családhoz is tartozom. Gondtalan életem volt, miközben
őt megvetették, mert csak félig vámpír, annak ellenére, hogy főnemesi családból
származik. Én teljes tudatlanságban éltem messze innen, míg ő veszélyben volt
és gyűlöletben kellett felnőnie. Még ha ikrek is vagyunk hatalmas távolság és különbség
van köztünk. Így teltek a percek. Én az ágyon ültem lesütött szemmel, mialatt
Aaron továbbra is a falat támasztotta. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Az
agyam egyre csak járt. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán miért jött ide az
újdonsült bátyám, mit akart tőlem, de azt éreztem, hogy a tekintete
folyamatosan rajtam van.
- - Nem
tudod mibe csöppentél igaz? – a kérdésre felkaptam a fejem és ránéztem. Immáron
az ő arcát sem takarta a haja és láttam, hogy egyre csak engem bámul. –
Fogalmad sincs róla, hogy mit jelent a von Darkstein családnak a tagja lenni.
Fogalmad sincs mit jelent vámpírnak lenni. – éreztem a hangján, hogy minden,
amit mond, azt így is gondolja. Ami a szívén az a száján.
-
- Igazad
van. – mondtam erőtlenül. – Nem tudom, milyen vámpírnak lenni, hisz egész
életemben egy tévhitben éltem, fogalmam sem volt, hogy én még csak nem is
tartozom abba a világba, amiben voltam. Megértem, ha neheztelsz rám, amiért az
életem könnyebb volt, mint a tied. De azért nekem sem volt olyan egyszerű… - a
hangom még jobban lehalkult, szinte már csak magamnak beszéltem. –
Elveszítettem azt az embert, aki vigyázott rám, aki mindentől megvédett, aki a
példaképem volt, és akit a legjobban szerettem, majd kiderült, hogy az az élet,
az a közösség, aminek mindeddig a tagja voltam, korántsem az én világom. Ezt
nehéz feldolgoznia az embernek. – nem tudom, hogy mennyit hallhatott belőle, de
a szemét továbbra sem vette le rólam. Pár perces csend következett, majd a
mennyezet felé emelte a fejét és gyenge mosolyra húzódott a szája és
megszólalt.
-
- Tudod,
sokszor elgondolkodtam már rajta, mióta itt vagy, hogy mi lett volna akkor, ha
eredendően te születsz vámpírnak. – elkerekedett szemekkel bámultam rá.
Lehajtotta a fejét és újra rám nézet. – Igen. Mi lett volna, ha te nősz föl
ebben a környezetben és én élek az emberek világában. Vajon ugyanazok a
személyek lennénk, mint így? Vajon más képességekkel rendelkeznénk, vagy netán
egyáltalán nem rendelkeznénk semmiféle képességgel? Egy biztos más képünk lenne
a világról, mint most. A helyzet fordított lenne. Te ismernéd a vámpírok
világát, míg nekem csak egy értelmetlen valami lenne, amibe csak az imént
keveredtem bele. Vajon én hogyan tudnám kezelni? El tudnám fogadni a dolgokat
olyan nyugodtan, mint te tetted? Bele tudnék nyugodni olyan hamar a kicsavart
életembe, mint ahogy te? Tudnék olyan gyorsan cselekedni szorult helyzetben,
ahogy te cselekedtél a barátaiddal, vagy képtelen lennék ilyen döntéseket
meghozni? – döbbenten figyeltem.
- - Honnan
tudsz mindezekről? Hogy milyen gyorsan fogadtam el azt, aki vagyok, vagy, hogy
mi történt velem mióta tudok a származásomról?
- - Már
az óta figyellek téged, mióta átváltoztál. Meglehet én mindeddig a vámpírok
között éltem, a saját közegemben, mégsem tudtam rólad, ahogy te sem tudtál
rólad. egy héttel az átváltozásod előtt avatott be anya, hogy van egy
ikertestvérem és azt, hogy hamarosan meg fogod szerezni a vámpír képességeidet.
Tehát az átváltozásod napja óta figyeltelek, ezért is voltam ott, amikor az a
szörnyeteg megtámadott benneteket. Aznap, amikor idehoztalak és kezelték a
sebedet én is ott vártam a szobában, hátha felébredsz. De te két napig
eszméletlen voltál. Azokban a napokban sokszor képzeltem magamat a helyedbe.
Vajon én mit tettem volna abban a helyzetben? Képes lettem volna úgy
helytállni, ahogy te? Meglehet. De, mint mondtam te két napig eszméletlen
voltál és nagyon dühös lettem rád, amiért nem térsz magadhoz. Rájöttem, hogy
egy nagy bolond voltál, amikor kiálltál avval a kirakennel, hisz nem is tudtad
használni a képességeidet. – lesütöttem a szemem. – Most is ugyanolyan nagy
bolondnak tartalak, csak azért jöttem, hogy ezt közöljem. – fejezte be
túlságosan is lazára véve a figurát. Lehet, hogy csak én értettem félre, de
tisztára úgy éreztem volna, mintha az a mondat, már nem a szívéből szólna, csak
tartaná magát ahhoz a képhez, amit szeretné. hogy alkossak róla. – Most már
kezded kapizsgálni, hogy ez a világ más, mint amiben eddig éltél… húgocskám? –
a becézésre ismét felkaptam a fejem és döbbenten néztem rá. Az ő szemeit
továbbra sem takarta el a haja. Egyenesen engem nézett. Arcára féloldalas
mosoly húzódott. – Úgy nézel rám, mint aki meglepődött a megszólításon.
- - Csak egy kicsit megdöbbentem, hogy így
szólítasz… - szóltam halkan és a hangom egyre csak halkult. Szégyelltem magam
azok után, amit mondott. – annak ellenére, ahogy beszéltél rólam az étkezőben.
– a szemei tágra nyíltak, majd korábbi fénye visszatért. Ellökte magát a faltól
és közelebb lépett hozzám. Tekintete valamelyest meglágyult. Leült mellém az
ágyra és karjait a térdére fektette, ujjait összekulcsolta. Rám nézett. Szemei
most nem voltak olyan vadak és lenézőek, mint amikor először megláttam.
- - Sophia…
- kezdte halkan és kissé bizalmasan, de aztán nem folytatta. Arca megváltozott.
– Hogy van a vállad? – váltott témát és a sérülésem felé hajolt. Az egyik
kezével a vállam felé nyúlt. Ösztönösen elhúzódtam. – Ne félj, nem bántalak… -
mondta megnyugtató mosollyal, így engedtem, hogy hozzám érjen. A blúzom ujját
lehúzta a vállamról, de alatta csak kötés volt. A három helyen, ahol a szörny
átdöfte a karom, halvány vöröses elszíneződés volt, ebből látszott, hogy annak
ellenére, hogy viszonylag gyakran cserélték a kötést és jó hosszú idő eltelt
már a támadás óta a seb még nem gyógyult be teljesen. Megérintette a sebet,
mire felszisszentem. – Még mindig fáj?
- - Csak
ha mozgatom, vagy ha hozzáérek. – válaszoltam. Aaron összeráncolta a
szemöldökét.
- - Már
rég meg kellett volna gyógyulnia. – motyogta az orra alatt.
- - Az
a valami jól helyben hagyott, nem? – húztam egy bátortalan mosolyt az arcomra
és úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg az előbb mondatát. – Ha te nem
vagy, akkor nem sok esélyem lett volna a menekülésre. – rám nézett és láttam a
szemében, hogy nem örül annak, hogy a helyzet komolysága ellenére viccesre
veszem a formát. – De látod már sokat javult. A támadás napján még csak
mozgatni sem tudtam a kezem, most meg – lehet, hogy kicsit fájdalmasan, de –
már megy. – mosolyodtam el gyengén. Valahogy abban a pillanatban azt éreztem,
hogy meg kell nyugtatnom.
- - Ennek
örülök. – válaszolta, de láttam rajta, hogy az esze mintha máshol járna.
Felhúztam a vállamra a blúzom és megigazgattam, hogy ne látszódjon alatta a
kötés. Aaron felállt és elindult kifelé a szobából. – Aaron! – kiáltottam
utána, mire fél szemöldökét felvonva felém fordult.. – Még egyszer köszönöm,
amit értem… értünk tettél…
- - Ahogy
mondtam, mindenki hibázik egyszer. – válaszolt ugyanolyan lenézően, mint amikor
először szólt hozzám. – Viszont jó lenne, ha mihamarabb rendbe jönnél, mert
ideje lenne megtanulnod, használni a képességeidet és csak, hogy tudd nem
foglak kímélni, csak azért mert a húgom vagy. Sőt. Ez még eggyel több ok arra,
hogy minél keményebben bánjak veled. Ugye ezzel tisztában vagy? – bólintottam,
mire visszafordult az ajtó felé és kilépett.
- - Köszönöm…
Aaron… - motyogtam magam elé, amikor becsukta az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése