- Akkor
kezdjük! – vágott a dolgok közepébe.
Újból
elkezdett hátrálni, majd egyszerre csak a felém szálló nagyobbacska jégtömböket
láttam, de szerencsére ezek elől már el tudtam ugrálni, nem úgy, mint korábban.
- - Te
megőrültél?! - csattantam fel, amikor egy pillanatra sikerült megállnom, de ős
nem válaszolt semmit csak folytatta a támadást.
Alig bírtam
elugrálni előle és ezt persze a vállam sínylette meg, de nem volt időm avval
foglalkozni. Figyelnem kellett a felém szálló tömbökre.
- - Ne
csak menekülj! – kiáltott rám a bátyám. – Védd magad!
- - De
mégis… hogyan? – kérdeztem vissza miközben egy újabb tömb elől ugrottam félre. –
Nem… tudom… hogy kell!
- - Cselekedj
ösztönösen! – kiáltotta.
A
jégtömböket immár nem tudtam kikerülni. Ugyanúgy követtek, mint az első. Tehát
rákényszerít arra, hogy kiálljak vele. köszi, Aaron! Fogalmam sem volt mit
tegyek. Megpróbáltam minél messzebb kerülni a „lövedékektől”. De egy idő után
már kezdtem kifáradni, ráadásul a vállam is egyre jobban elkezdett sajogni.
Egyhelyben toporogtam. Nem láttam a bátyám arcát, mert messze voltunk egymástól
és a futásom által felvert por is zavart a kilátásban, de el bírtam képzelni
azt az unott, elégedetlen képet, amit akkor vághatott. A jég egyre közelebb
került hozzám. „Sel, koncentrálj! Csinálj már valamit! Sel! Hajrá!” biztattam
magam, de nem mentem vele semmire. A tömb egyre közeledett. Már elfutni sem
volt lehetőségem. az egyetlen dolog, ami eszembe jutott és amit – az elgondolásom
szerint - abban a helyzetben tehettem, a
közelharc volt. Habár semmilyen fegyverem sem volt és puszta kézzel nem mintha
lett volna egy fikarcnyi esélyem is, mégis ezt tettem. Kinyújtottam a jobb
kezem és megpróbáltam megállítani a jégtömböt. Ahogy hozzáértem éreztem azt a
hatalmas erőt, amivel Aaron támadott. Abban a pillanatban lökött rajtam egyet
és képtelen voltam megtámasztani. A másik kezemet is a lövedéknek támasztottam,
mire a vállamba szörnyű fájdalom hasított, de nem foglalkoztam vele. Abban a
helyzetben sokkal jobban izgatott, hogy még két kézzel is képtelen voltam
megfékezni, pedig számítottam rá. A lábam a földön csúszott, nem találtam olyan
pontot, ahol meg tudnám támasztani magam. Esélyem sem volt. Ha csak sikerülne…
A jégtömb
már majdnem a földre taszított, amikor ismét úrrá lett rajtam az a nyugodt
érzés és hirtelen úgy éreztem, hogy tusom mit kell tennem. A kezeimet a jég
felületén odébb csúsztattam és mire a földön hanyatt vágódtam egy hatalmas jégburok
vett körül, amiről lepattant, vagy lecsúszott – franc tudja - a lövedék. A
burok nem tartott sokáig, éppenhogycsak eltérítette a támadómat, szilánkjaira
hullott. Feltápászkodtam. A jobb kezemet a bal vállamra szorítottam, mert
igazából csak most eszméltem rá, hogy mennyire nem vettem róla tudomást. de
Aaron közeledett, úgyhogy úgy tettem, mintha csak lesöpörnék róla valamit.
- - Nem
rossz… - mondta némi elégedettséggel a hangjában. – Kezdetnek nem rossz, de ez
korántsem elég. Most már tudhatod milyen, amikor használod z erődet, így
könnyebben előhívhatod magadból. – ekkor intett és egy ív kezdett száguldani
felém. Mintha egy jég kígyó akarna rám támadni olyan volt.
Ezek szerint
egy perc nyugtot sem hagy nekem. Ezentúl ösztönösen cselekedtem. Volt, amikor
futottam, és volt, amikor küzdöttem, de délután egyig egy perc nyugtom sem
volt. Egy körül anyu kijött és beutasított bennünket enni és pihenni. Aaron
persze ellenkezett, de anyával nem, lehetett egyezkedni. én személy szerint
örültem annak, hogy végre bemehetek, ugyanis már nagyon fáradt voltam és a
vállam is fájt, habár ezeket nem ismertem volna be a bátyám előtt. Tehát anya
kíséretében bevonultunk az ebédlőbe, ahol már felszolgálták az ételt. Általában
normális kaját szoktunk enni, a vért, amire szükségünk van, külön isszuk,
legfőképp Aaron és én, hisz nekünk sokkal kevesebbre van szükségünk, mint
anyának és Stephnek, akik általában vadászni is eljárnak. Ebéd után a szobámba
mentem, mondván, hogy pihenek, egy kicsit mielőtt folytatjuk az edzést, de
igazából csak szerettem volna átöltözni meg bemenni Nathhez. Ez utóbbit
ejtettem meg korábban, habár ez nem biztos, hogy jó ötlet volt. Halkan mentem
be a szobába és léptem oda az ágyhoz, hogy ne ébresszem fel Nathet, de ébren
volt.
- - Szia.
– köszöntem neki lágyan és az ágya szélére leülve megfogtam a kezét. Most nem
volt olyan forró és nem is volt olyan izzadt. Határozottan lejjebb ment a láza.
- - Szia…
- mondta halk élettelen hangon.
- - Hogy
vagy? – simítottam meg az arcát.
- - Jobban…
- nézett rám, majd tekintete aggodalmassá vált. – Mi történt? ... Sel! ... Jól
vagy? olyan vagy, mintha összevertek volna. – eleinte döbbenten nézem rá, de
aztán leesett és megnyugtatóan elmosolyodtam.
- - Nyugi…
Nincs semmi bajom. Csak edzettünk Aaronnal. – elfordította a tekintetét.
Ahányszor csak megemlítettem az ikertestvéremet, így reagált. Habár sose láttam
őket együtt, valamiért van egy olyan rossz érzésem, hogy Nath nem bírja Aaront
és ez a másik oldalról is igaz. Megsimítottam az arcát és megcsókoltam. –
Mennem kell. – mondtam halkan.
Nath
felnyomta magát az ágyban és megölelt. én is átkaroltam, de mielőtt elhúzódtam
tőle, lehúzta a vállamról a felsőmet, ami alatt ott volt a kötés, ami a seb
helyén nem kicsit volt vörösesen elszíneződve. Hát igen. Lehet, hogy kicsit
megterheltem… Nath rosszallóan nézett rám, de nem szólt semmit. Lesütött
szemmel fordultam el és indultam kifelé a szobából. Az ajtóból még
visszanéztem, aztán kiléptem.
Így telt el
egy újabb hét. Minden áldott nap öt körül ébresztett Aaron és órákon keresztül
edzettünk. Anya ebéd körül (hol korábban, hol később) mindig berendelt minket,
aztán kora délutántól késő estig folytattuk a munkát. Esténként holtfáradtan
zuhantam ágyba és annyira lefoglalt a tanulás, hogy alig látogattam Nathet.
Akkor is épp
a gyakorlótéren voltunk már órák óta. Aznap volt az egyik leghosszabb edzésünk.
Az óra kismutatója már lassan beelőzte a hármast. Hajnali öt óta kint voltunk és
Aaronon is láttam, hogy már ő is fárad. Az utóbbi napokban már mindent egyben
gyakoroltunk. Futást közelharcot és a képességeink használatát. A hét végére
már majdhogynem a bátyám vetélytársává váltam és tényleg komolyan csináltuk.
Épp egy csomó hatalmas jégtömböt cseleztem ki, majd támadtam vissza Aaront,
amikor anya kijött. De nem volt egyedül. Nath ott állt mellette. Abban a
pillanatban, mintha minden korábbi gondom megszűnt volna. Nem éreztem fájdalmat
se fáradtságot. Ahogy észrevettem őket, ott hagytam csapot-papot és odarohantam
hozzájuk. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy mit szól a bátyám, csak
szaladtam és a barátom nyakába vetettem magam, aki nyomban hanyatt is esett.
- - Csak
óvatosan! – segítette fel anya – Azért még nincs ereje teljében. –
figyelmeztetett, mire bocsánatot kértem tőle. és ismét a nyakába borultam és
megcsókoltam.
- - Olyan
boldog vagyok, hogy végre jól vagy! – öleltem meg ismét, a mosolyom pedig
levakarhatatlan volt.
Pár percig
még ott ácsorogtunk, de aztán anyu intett, hogy menjünk be. Hagytam, hogy Nath
a vállamra támaszkodjon, de még mielőtt bementünk volna a házba, még vetettem
egy pillantást a gyakorlótérre. Aaron egy tapodtat sem mozdult arról a helyről,
ahol azelőtt állt, mielőtt anyáék megérkeztek volna és rosszallóan nézett
engem. Fogalmam sincs, hogy miért, de tuti, hogy utálják egymást és ez rosszul
esik. Rosszul esik az a tudat, hogy az ikertestvérem és a pasim alig képesek
megmaradni egy szobában.
Anya ismét
betessékelt bennünket, így most már elindultunk. Aaron egy kicsit lemaradt, de
az egyik folyosón utánam szólt.
- - Soph,
lenne egy perced? - elcsodálkoztam.
- - Egy
pillanat – súgtam a barátom fülébe és a bátyámhoz rohantam.
Nath sötéten
nézett utánam. Már-már megijedtem tőle. Aaron zsebre dugott kézzel állt a
falnak dőlve., lehajtott fejjel, úgy, hogy hajának elülső tincsei takarták a
szemeit. Még miután odaértem hozzá akkor is várt még, addig, amíg a többiek
eltűntek a fordulóban.
- - Sophia
– o.o akkor már tényleg van valami, ha nem becéz… - szeretném, ha távolságot
tartanál attól a sráctól. – mondta komoly hangon, rám sem nézve.
- - De…
Aaron, miért? – csattantam fel. – Hisz ő a barátom, az életét áldozta volna
értem a szörny ellen! Hisz már óvodás korom óta ismerem!
- - Igen? – sandított rám a tincsei közül. – És azok az évek, amikor nem volt veled? Miután
elment és évek múltán visszatért! Pont akkor, amikor vámpírrá változtál? –
kérdezte. most megfogott. Van benne valami… Egy jó ideje először elbizonytalanodtam.
A kétség méregként terült szét a testemben és sehogy sem akart eltűnni… Az
ikertestvérem újból lesütötte a szemét. – Van valami abban a fiúban, ami nem
hagy nyugodni. Nem tetszik ez nekem. Nem bízok benne. Szeretném, ha te sem
tennéd. – ellökte magát a faltól és a kezeit a vállaimra rakta és egyenesen a
szemembe nézett. – Csak azt szeretném, ha vigyáznál vele. – mondta majd elengedett
és a kezeit ismét zsebre vágta, majd elindult. – Nem szeretnéd megváratni a
barátodat, igaz? – intett ugyanolyan lazán, mint amilyen általában szokott
lenni.
Amit azóta,
hogy itt vagyok megtudtam a bátyámról az azt igazolta, hogy komolyan beszélt az
imént. Ráadásul legbelül éreztem, hogy biztos oka van arra, hogy ezt mondja.
Lassan követtem és egyre csak pörgött az agyam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése