Egyre
közelebb kerültek hozzám és én még mindig nem tudtam mozdulni. Egyszer csak
azonban feléledt bennem a túlélési ösztön és egy jégfalat húztam fel magam elé.
De nem volt túl tartós és hamarosan áttörték a védelmem. Nem volt menekvés. A
kiraken a földhöz szegezett, Nathaniel pedig gúnyos vigyorral hajolt fölém.
- - Itt
a vége, Selena. – sziszegte a fogai között és előrántott egy tőrt.
Azon nyomban
felismertem. Az a fegyver volt, amit Mr. Black mindig magával hordott és bármikor is a közelébe
kerültem készen állt rá, hogy akármelyik pillanatban elővegye. Nath csak a
kezében forgatta a tőrt és azt nézte.
- - Ez
egy külön vámpírok ellen készített fegyver és nem is akármilyen. – magyarázta
közben. – Olyan akár a csalán, pengéjén ezer és ezer apró tüske van, ami mérget
hordoz. Közönséges embert csak annyira tud megsebezni, mint bármely más kés,
vagy vágóeszköz, de a vámpíroknak akár halálos is lehet. – szegezte rám a
tekintetét, amely mindeddig valahol a felhők között kalandozott. – Olyan mérget
fecskendez a testedbe, amely a vámpírvéredet támadja, s annak segítségével
belülről öl meg. Így hát minél több vámpírvér csörgedezik az ereidben, annál
könnyebb végezni veled. – nézett rám jelentőségteljesen és abból tudtam, hogy
már szinte legyőzöttnek titulál. A torkomnak szegezte a tőrt.
- - De,
Nath… miért? – kérdeztem halkan, szinte nyögve. Tekintete teljesen megvadult.
- - Azt
kérdezed miért? Azért, mert a vámpírok tönkretették az életem! – üvöltötte. Egy
kicsit távolabb húzta a tőrt a nyakamtól és az égre tekintett. – Annyira jó
volt minden, annyira szerettem élni, mikor ebbe a városba költöztünk a
szüleimmel. A legjobb barátom voltál, nálad jobb embert el sem tudtam képzelni.
a kötelék ami hozzád fűzött még számomra is leírhatatlan volt. De aztán
elmentünk. Nem akartam elszakadni az egyetlen embertől, aki az igaz barátom
volt. Azonban eljöttünk aztán volt az a baleset. Elveszítettem a szüleimet egy
vámpír miatt! – kiáltotta és elkerekedett szemekkel néztem rá. Egy vámpír? – A
magyarázata szerint épp vadászaton volt, amikor az autónk elé került. Az apám
pedig ijedten elrántotta a kormányt és lesodródtunk az útról. – magyarázta a
döbbenetemet látva. – A szüleim rögtön meghaltak és én sem éltem volna túl, ha
az a mocskos vámpír át nem változtat, hisz egy főnemes volt, megtehette. Inkább
ott vesztem volna, mint hogy ilyen életem legyen, ráadásul a családom nélkül!
Abban a szent pillanatban meggyűlöltem a vámpírokat, hogy tudomást szereztem a
létezésükről. Így tengettem az életemet és elhatároztam, hogy az első adandó
alkalommal bosszút fogok állni. – kezei ökölbe szorultak és a tőrt közelebb
nyomta a torkomhoz. Tekintete szinte villámlott. – A főnemes szolgálatába
kerültem és meg tanultam használni (a többi vámpíréhoz képest gyér)
képességeimet. Egy idő után olyan munkákat kezdett el végeztetni velem, amit
maga soha nem tenne meg, nem mocskolná be vele a kezét, így hát elszöktem.
Ekkor találkoztam egy másik főnemesi családdal a von Darksteinnal. Nagy
szerencsémre ők a gondjaikba vettek, - vigyorodott el elégedetten, amitől
egyszerűen elfogott a hányinger. Így kihasználta a családomat! - habár Aaron a
kezdetektől fogva gyanakodott rám. Így tudtam meg, hogy te is vámpír vagy! Van
róla fogalmad, hogy mit éreztem akkor? Te voltál az egyetlen, akit a baleset
után egyáltalán a családomnak tekinthettem és minden vágyam az volt, hogy
egyszer visszatérhessek ide! De te elárultál! Vámpír voltál születésedtől fogva
és így az én ellenségem! – még jobban nekem szegezte a tőrt – Képtelen vagyok
azt látni, hogy az, akit a legjobb barátomnak hittem, az ellenségem. Ezért most
megöllek, és egyúttal bosszút állok minden vámpírral, hogy megölöm a
leghatalmasabb vámpírcsalád egy örökösét! – olyan tűz lobogott a szemében, hogy
éreztem, hogy komolyan beszél. Most először komolyan megijedtem, sem sokat
tehettem a szabadulásom érdekében.
- - Sajnálom…
- mondtam halkan, utolsó menekülőútként. – Nekem sem volt fogalmam a
származásomról! – kiáltottam, de nem sokat segített. Sőt. Nath inkább jobban
felhúzta magát és még közelebb nyomta hozzám a tőrt. A penge épphogy nem érte el a nyakamat, egy
rossz mozdulat és belevág a bőrömbe.
- - Csend!
– üvöltötte magán kívül. – Hagyd abba! Nem tudod mióta várok erre a pillanatra.
Nem tudod mennyit szenvedtem ezért a jóvátételért! És a szenvedésért az
életeddel fogsz fizetni! Ugyanis mindenért te vagy a hibás! – na ekkor
kerekedett el a legjobban a szemem. – Miattad akartam életben maradni, mielőtt
megtudtam volna, hogy mi is vagy valójában. Miattad csináltam meg mindent annak
a főnemesnek, hogy minél korábban szabadulhassak onnan. Mert szerettelek! – vad
szemeivel a szemembe nézett. – De aztán megtudtam, hogy mi vagy és evvel
összetörted a szívem. Azután nem hajtott más csak a bosszú! Miattad lettem
gyilkos, úgyhogy már teljesen mindegy, hogy mennyi vér tapad a kezemhez, most
elégtételt fogok venni minden sérelmemért. – egyre több értetlenséggel néztem
rá és rájöttem, hogy ez már rég nem az a fiú, akit annak idején megismertem.
Ki kellett,
hogy szabaduljak, de esélyem sem volt. A kiraken irtózatos erejű karmát akkor
sem tudtam volna megmozdítani magamtól, ha még ennél is több múlik rajta,
ráadásul a tőr pengéje olyan közel volt hozzám, hogy egyetlen rossz mozdulat és
végem. Fogalmam sem volt mit tehetnék és úgy tűnt, hogy Nathnek sincs több
mondanivalója és eszelős tekintettel bámult rám. Egyre csak kutakodtam a
gondolataimban, de semmi használhatót nem találtam köztük. Kezdtem pánikba
esni, ami egyáltalán nem jelent jót. Mióta megtudtam, hogy vámpír vagyok másodjára
voltam életveszélyben, pedig az nem volt olyan régen. Ilyen az én formám.
Azonban most nem volt itt Aaron, hogy segítsen, és Nath is az ellenségem…
Már épp
kezdtem feladni minden reményt, amikor valaki hátulról rátámadt a támadómra.
- - Nem
szép dolog bántani a hölgyeket. – mondta a fejét rázva, de csak a hangját
hallottam, magát a „megmentőmet” nem láttam.
Igen, ő volt
a megmentőm, ugyanis avval, hogy rászólt Nathanielre, ő elfordult és
önvédelemből maga elé rántotta a tőrt, így ideiglenesen épp nem voltam
életveszélyben. Ráadásul a kiraken figyelmét is sikerült egy pillanatra
elterelnie, így egy jól irányzott támadással, lelöktem magamról a karmát.
Felpattantam és annyit hátráltam, amennyit csak tudtam, hogy minél messzebb
kerüljek Nathtől és a kirakentől, de azért követhessem az eseményeket, és ha kell,
tudjak változtatni a menetén. És ekkor a megmentőmet is megpillanthattam. Nem
lehetett sokkal idősebb nálam, talán egyidős volt velem. Kócos, sötét haja és
igéző, csintalan barna szemei voltak. Füléből fülhallgató lógott, arcán huncut
mosoly ült. Első ránézésre olyan volt, mint bármely más korabeli srác, de rám
olyan furcsa hatással volt, mintha ő lenne a legkülönlegesebb személy a világon…
Ezen
elbambultam egy kicsit. Akkor kaptam észbe, amikor hirtelen valami megsebezte
az oldalam. Odakaptam a kezem és egy vékony vágást pillantottam meg. Fogalmam
sem volt, mi okozhatta, ezért elkezdtem kutatni a fegyver után és a mögöttem
lévő fába fúródva megpillantottam a tőrt. Ijedtség ült ki az arcomra, amikor
rádöbbentem, hogy milyen is az a fegyver és hamarosan éreztem is a hatását. A
méreg egyre jobban kezdett szétterjedni a testemben és a látásom kezdett
elhomályosulni. Gyorsan körbepillantottam, hogy vajon a fiú megúszta-e, bár nem
mintha segíteni tudtam volna neki ilyen helyzetben. De őt nem kellett félteni.
Valamilyen úton-módon, mind a kirakent, mind Nathet legyőzte és az utóbbi
valószínűleg az utolsó lélegzetével vághatta hozzám a tőrt. Az ismeretlen srác
elindult felém és akkor már éreztem, hogy a maradék erőm is elhagy és
összeestem. A legutolsó, amire emlékszem az volt, hogy lehajol mellém.
- - Ki
vagy te? – kérdeztem elhaló hangon.
- - A
nevem Derek Wongst… - válaszolta megnyugtató mosollyal és ekkor végleg elhagyott a lélekjelenlétem és
minden elsötétült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése