26.rész

Olyan nosztalgikus érzés fogott el, ahogy kinyitottam a szemem és felültem az ágyon, úgy hogy a lában lelógjon a széléről, és éreztem a kötést az oldalamon lévő vágáson. Egy ismeretlen szobában voltam, pont, mint a kiraken első támadása után, de ez se nem a saját szobám volt, se nem az a szoba, amit először használtam a szüleim házában. Ez teljesen más volt, több fény volt (ami eleinte irritálta is a szemem) és eleve minden világosabb volt, nem olyan komor, régimódi. (már nem mintha bajom lenne vele). Körbenéztem, de a szobában nem láttam senkit, úgyhogy inkább elkezdtem számba venni magamban a történteket. Sehogy sem tudtam felfogni, hogy Nath akart megölni, amikor mindeddig úgy vigyázott rám, mint valami hímes tojásra. Ráadásul a legjobb barátom volt. Nem értem…

Így, az elmélkedésem alatt lépett be valaki a szobába. Kicsit hitetlenül nézett rám, de aztán tekintete megenyhült.

-      - Látom, felébredtél. – mondta mosolyogva, és közelebb lépett.

Az a fiú bolt az, azonnal felismertem. Azokat a csintalan barna szemeket, azt az arcot akkor sem tudtam volna eltéveszteni, ha akartam volna. Mosolya most is ott díszelgett az arcán és a fülhallgatója is a fülében volt.

-     - Örülök, hogy jól vagy. – mondta, mire haloványan én is elmosolyodtam.

-    - Te vagy… Derek Wongst? – kérdeztem azért a biztonság kedvéért, ha épp mégis eltévesztettem volna, vagy álmodnék. A fiú bólintott. – Köszönöm… - mondtam halkan – Köszönöm, hogy megmentetted az életem. – sütöttem le a szemem. Szégyelltem magam azért, hogy annak ellenére, amit Aarontól tanultam, még csak megsebezni sem tudtam az egyik ellenfelemet sem. Ő pedig szinte se perc alatt elintézte. Elmosolyodott. – Hol vagyunk? – tettem fel a már belőlem rég kikívánkozó kérdést.

-    - A házunkban. Ide hoztalak, amikor elvesztetted az eszméletedet. – és ekkor bevillant nekem, hogy a tőr, ami megsebzett mérgezett volt. Megérintettem az immár bekötött sebet. A srác elmosolyodott.

-     - Nyugi, az már csak egy vágás. – mondta és nyújtotta a kezét, hogy talpra segítsen.

Kimentünk a szobából és lesétáltunk a földszintre. Derek az ebédlőbe kísért, ahol egy nő és egy férfi munkálkodott. Gondoltam a fiú szülei.

-     - Anya, apa. – szólt nekik, és beigazolódott a sejtésem.

A két felnőtt felénk fordult és végre megpillanthattam az arcukat. A nő arca kedves volt, mégis tekintélyt parancsoló, jégkék szemei határozottan csillogtak. Orrán aranykeretes szemüveg pihent. Karcsú testét hosszú, egyenes fekete haja kísérte. Derek azonban inkább édesapjára hasonlított. Arca és tekintete nyugodt volt, haja pedig barna.

Kicsit bátortalanul mozogtam a számomra idegen helyen. A nő határozott, magabiztos lépésekkel odalépett hozzám.

-    - Látom, már jobban érzed magad. – állapította meg engem méregetve, én pedig alig láthatóan bólintottam. – Hogy hívnak? – kérdezte, mire zavartan elmosolyodtam és lesütöttem a szemem. Hogy ne tettem volna, hisz még a fiúnak sem mondtam meg a neve, pedig biztos nem ártott volna, ráadásul az életemet is ő mentette meg.

-   - Selena Gr… - kezdtem, de ekkor bevillant, hogy Derek nem riadt meg egy kirakentől, amit egy egyszerű ember max képzelődésnek hinne, ezen felül tudtak kezdeni valamit a vámpírok ellen kifejlesztett méreggel is. Biztos tudnak a vámpírokról, így inkább meggondoltam magam. – A nevem Selena Isabella Sophia von Darkstein. - mondtam ki határozottan és egy csöppet elegánsan. A szavamra némiképp döbbent tekinteteket kaptam válaszul. Felvillant bennem a kérdés, hogy talán mégse a születésemkor kapott nevemet kellett volna mondanom, hisz azt sem tudom, mi fán teremnek. De a döbbenet csak pár pillanatig tartott, utána a szülők arckifejezését felváltotta a korábbi. Mrs. Wongst azonban mintha még jobban méregetett volna, de lehet, hogy csak beképzeltem magamnak.

-    - Örvendek Selena. Én Elizaila Wongst vagyok, ő pedig a férjem Peter. A fiunkat, Dereket pedig már ismered. – végzett egy gyors bemutatást, majd visszatért a tárgyhoz, amely véleményem szerint a legjobban érdekelte. – Ismered az okát annak, hogy miért támadtak meg? – kérdezte kerek perec. – És egyáltalán tudod, hogy kik voltak a támadóid? – az utóbbi kérdésre bólintottam, majd nagy levegőt vettem és felületesen, de elmondtam mindent a támadásról, odáig, hogy Derek megérkezett.

-  - Az ezután történteket nem tudom, mert elveszítettem az eszméletemet. – fejeztem be és szándékosan hallgattam el, hogy azért nem tudom, hogy hogyan intézte el Derek Nathet és a kirakent is, mert én épp avval voltam elfoglalva, hogy milyen helyes.

De ennek ellenére igenis foglalkoztatott a kérdés, hogy hogy volt képes minderre, ezért a fiú felé fordultam. – Tényleg hogy voltál képes kiütni mindkettőt? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel, mire csak megvonta a vállát. Ah-ha, ezek szerint nemigen akarja elmondani. Hát jó, ha így állunk, akkor tartsa csak meg magának! Vigyázzon, mert a végén még lenyúlom a stratégiáját! Gondoltam ezeket és még hasonlókat elég gyerekesen. De mint utóbb kiderült, ez a vállrándítás a fiú szerénységéből fakadt, nem pedig abból, hogy nem tart engem érdemesnek arra, hogy elmondja… De erről majd később. Azonban nem csak én néztem rá várakozón, hanem a szülei is. Úgy tűnt nem csak nekem nem mondta el. Szülei várakozó tekintetére válaszul, felsóhajtott.

-   - Nem volt nagy kunszt, a meglepetés ereje az én kezemben volt és egy jól irányzott, jó helyre bevitt döfés akárkivel végezne. – zavarta le a dolgot egy pillanat alatt szerényen és úgy tűnt többet nem is akar róla beszélni. De nekem valahogy olyan érzésem  volt, mintha szándékosan elhallgatott volna valamit. Valami fontosat...