2013. április 12., péntek

27.rész - Jacob Morgan története


Nem minden gyermek élete csak a felhőtlen játékról szól. Vannak, akik már kis korukban megtapasztalják a hatalmas veszteség elviselhetetlen fájdalmát. Nem is kevesen. Közülük sokak képesek feldolgozni eme veszteséget, képesek új életet kezdeni, még ha nem is ott abban a pillanatban. Azonban még többen vannak azok, akik képtelenek kiszabadulni a fájdalom béklyóiból, képtelenek elfogadni, hogy az eddigi életüknek vége és nem képesek új életet kezdeni.
Sajnos én is megtapasztaltam azt a kínt, ami evvel jár és sosem voltam képes megszabadulni a láncaitól. Életem végéig kísérni fog az a sötét pillanat, amely beárnyékolta a gyerekkoromat. És nem tehetek ellene semmit… A nevem Jacob Morgan és ez az én történetem…
Valaha végtelenül boldog életem volt, megvolt mindenem és szerető család vett körül. Máig is emlékszem édesanyám felhőtlen mosolyára, ami mindig ott virított az arcán, amikor játszott velem és édesapám szigorú, ámde szelíd tekintetére, amely leírhatatlan hatással volt rám. Emlékszem arra mikor bejelentették, hogy egy gyönyörű helyre fogunk költözni, ahol majd sok barátom lesz… Valahogy ezt az estét percre pontosan fel tudom idézni, pedig alig lehettem négy éves. Végül is úgy lett, ahogy mondták. Csodálatos volt a város, ahová költöztünk. Habár sok barátom nem lett, pontosabban, csupán egy, de olyan igaz barátom se előtte, se utána nem volt még egy. Selena Gracenek hívták. Gyönyörűszép lány volt és határtalanul kedves, legfőképp hozzám. Mindig azt mondta, hogy rajtam kívül nincs barátja. Valahogy ezt eleinte nehezemre esett elhinni. De aztán rájöttem, hogy így van és elhatároztuk, hogy legjobb barátok maradunk örökre és örökre itt leszünk egymásnak… De ez nem jött össze. Kb. három év múlva ugyanis ismét költöznünk kellett édesapám munkája miatt. Ekkor kezdődött minden. Mindmáig azt kívánom, hogy bár kiálltam volna azért, hogy maradjunk, hisz ha nem is volt akkora jelentősége, mégis megkérdeztek engem is. De nem álltam ki... Búcsút kellett vennem a legjobb barátomtól. Egyetlen fényképem maradt Selből. Bár ne szálltam volna be akkor az autóba… Akkor tán csak nem indulunk el. De beszálltam. És el is hajtottunk. Könnyekkel teli szemmel integettem Selenanak és elmentünk…
Felhajtottunk az autópályára, de már nem hajtottunk le róla. Már sötét volt, amikor valaki az autónk elé ugrott. Édesanyám felsikoltott édesapám pedig félrerántotta a kormányt. Az autó megpördült a tengelye körül és lassan nem láttam semmit, csak a mögöttünk lévő autó fényszóróját, amivel pár pillanatra szembefordult a kocsink. Az autó lesodródott az útról, be az autópálya mellett álló fák közé és szinte felismerhetetlenségig roncsolódott. A szüleim azon nyomban meghaltak, az utolsó emlékem az, ahogy pár pillanatban az ütközés ellőtt édesanyám a nevemet kiáltotta, majd felém fordulva egy búcsúzó mosolyt küldött nekem. Mintha előre tudta volna, hogy itt a vég… Ezután lefejeltem az előttem lévő ülést és minden elsötétült. Legközelebb egy hatalmas fehér szobában tértem magamhoz. A pánik kerülgetett, mert sehol sem láttam a szüleimet, ráadásul azt sem tudtam, hogy hol lehetek. Aztán alaposan körülnéztem. Filmekben már láttam hasonló helyiséget. Egy kórterem volt. És ekkor bevillant a baleset.
- Anya, apa! - akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon és könnyekkel teltek meg a szemeim.
Felgyulladt bennem a felismerés szikrája, hogy a szüleim valószínűleg meghaltak, abban a balesetben. De nem akartam elhinni, ám hamarosan egy ápoló elmondott mindent. Elveszítettem a szüleimet és a legjobb barátomat. Egyedül voltam a világ ellen. Egy hétéves fiú, árván, kirekesztve. Egyre csak azt kívántam, hogy bár vesztem volna oda én is abban az autóban. A szívem komor sötétséggel telt meg és mérhetetlen bosszúvágy lett rajtam úrrá az ellen, aki akkor az autónk elé ugrott. Valahogy többé nem éreztem magamat olyannak, mint régen voltam. Csak árnyéka voltam a korábbi Jacob Morgannek. Nem… már nem voltam Jacob Morgan. A baleset után, már csak egy név, az édesapám neve maradt, amit a magaménak tudhattam ezért, akkor, abban a kórteremben elhatároztam, hogy a nevem onnantól Nathaniel lesz…
Általában álmatlanul vergődtem az ágyban, akárhányszor csak lehunytam a szemem felvillant előttem annak az autónak a fényszórója és ismét a baleset helyszínén éreztem magam. Aznap este sem volt máshogy. A nyitott ablakon át bámultam ki a holdfényes éjszakába és vártam, hátha megszán engem valaki és akkor tán várhat rám a halál vagy a megváltás. És mialatt erre várakoztam egy fekete alak jelent meg, szinte egy szempillantás alatt az ablakban. Fél kezével az ablakkeretnek támaszkodott, miközben a párkányon guggolt. Nem tudtam kivenni, hogy vajon hogy is nézhet ki, ugyanis a hold fénye pont úgy esett a szobára. Egyetlen biztos pontot találtam rajta. A szemei. A szemei úgy izzottak, mintha két darab parázs lett volna, amit épp egy kovács műhelyéből szedtek. Leugrott a párkányról és egyenesen az ágyamhoz sétált. Az arcomhoz hajolt és végre én is megpillantottam az övét. Egy nem túl idős, 35-40 éves férfi vizslatott, állán barnás kecskeszakállat viselt, haja, hasonló színű göndör tincsekből állt. Ráncai nem igazán voltak, de ami továbbra is megfogott az a szeme volt, amely egyre vörösebben izzott. Közelebb hajolt hozzám, egyenesen a nyakamhoz. Valami hideg, hegyes dolgot éreztem és a félelem kezdett úrrá lenni rajtam. És a hegyes dolog belevájt a nyakamba. Átjárt a jeges fájdalom, minden izmom megfeszült, olyan volt, mintha valami szörnyű méreg járta volna át a testemet. Kiáltani akartam, de képtelen voltam. Nem tudom miért, talán a félelem bénított le teljesen, vagy ez a "méregnek" a hatása volt. Egy pillanatra azonban sikerült a férfi irányába pillantanom. És akkor megpillantottam, azt amit a nyakamba vájt. Nem volt más, mint a FOGA! A szemeim tágra nyíltak és meghűlt bennem a vér. Vörös szemek… emberek nyakába vájt fogak… Ki ez az ember? Egyáltalán mi ez az ember, ha egyáltalán ember… Vámpír lenne? Nem az nem lehet! Ilyesmi nem létezik! Képtelen voltam elhinni, amit láttam. Ez az egész olyan volt, mint egy rossz álom. A költözés, a baleset, ez az este. Fel akartam ébredni, otthon a saját ágyamban és át akartam ölelni a szüleimet, soha el nem engedve őket. De sajnos ez nem álom volt, és ezt még én is tudtam. A testem lassan kezdett kihűlni és kezdett elhomályosodni a látásom. Szabadulni akartam, de továbbra sem tudtam. De aztán elfogadtam a helyzetemet. Vártam, hogy ez a szörnyeteg kiszívja belőlem az életet. Akkor ennyi volt. Akkor vége a szenvedésemnek és a túlvilágon az édesanyám nyakába ugorhatnék. Csábító volt a gondolat és már azt kívántam, hogy bár így lenne. De sajnos nem így lett. Már amikor épp elveszítettem volna az eszméletemet, és a szememet már lehunytam,a nyakamon érzett fájdalom és hidegség megszűnt, majd pár pillanat múlva valami fémeset éreztem a számban. Éreztem, ahogy az a valami végigcsordogál a torkomon, de nem akartam kinyitni a szemem. El bírtam, képzelni, hogy mi történik. Tudtam mi ez az íz. Vér… Már ez a tudat és a korábbi fájdalom utóhatása valóban kiütött. És amikor legközelebb felébredtem már én sem voltam ember…
Egyáltalán azt sem tudtam hol vagyok. Már nem voltam abban a kórteremben ahol korábban. De hamarosan mindent megtudtam. A vámpír ugyanis mindent elmondott. Elmondta, hogy kicsoda és, hogy micsoda, majd, hogy tud a balesetről és hogy alkalmasnak tartott arra, hogy engem is az éjszaka lényévé tegyen. Tehát a feltételezésem igaz volt és immáron én sem voltam más, mint egy szörnyeteg. A sötétség egyre csak terjedt a szívemben és lassan kezdte átvenni a fájdalom helyét. A sorsom már abban a pillanatban megpecsételődött, hogy elveszítettem a szüleimet. Ezek után a "mesterem" (ugyanis így hívatta magát, a neve amúgy Cedric Tomashon volt) beavatott a vámpírok világának értékrendjébe, a társadalom felépítésébe és hasonló dolgokba. Elmagyarázta, hogy ő egy főnemesi családnak a feje és csak az efféle családok rendelkeznek elég hatalommal ahhoz, hogy egy embert vámpírrá változtassanak. Azonban hamarosan azt is a tudtomra adta, hogy ezek a nem "vérszerinti" vámpírok állnak a ranglista alján és őket vetik meg a legjobban. Ezt hétéves fejjel kicsit nehézkes volt felfogni, de lassacskán minden eljutott a tudatomig és ettől a szívem mélyéből gyűlölni kezdtem az egész bagázst, magammal együtt, hisz én se voltam különb náluk. A mesterem elhatározta, hogy amint teljesen felépülök meg fog tanítani a vámpírság csínjára-bínjára. Habár nem tudtam, hogy miért akarja ezt ennyire. A következő napokban annak a főnemesi családnak a házában lézengtem, szinte észrevétlenül. Már nem mintha vágytam volna rá. Egyik nap azonban meghallottam valamit. Két férfi beszélt valami Darksteinokról, meg hogy Cedric megtalálta a megoldást a kiiktatásukra. Megszerezte a megfelelő személyt és egy autó elé ugorva meg is szabadította az emberek világához kötő láncaitól… És ekkor rádöbbentem, hogy ő vette el tőlem a szüleimet és engem is ki akar használni. A gyűlölet szinte futótűzként perzselte fel azt a kisgyereket, aki addig voltam és átadtam magamat a bosszúnak. Elhatároztam, hogy bármi áron, de el fogok sajátítani mindent, amit Tomashon akar megtanítani nekem és meg fogom ölni! Mindent megtettem azért, hogy minél jobb legyek és éjt nappallá téve tanultam és edzettem. Így teltek az évek. Ahogy nőttem, a "mester" egyre több dolgot bízott rám. Eleinte még egyszerűbbeket, követni, egy-egy személyt stb., majd egyre komolyabbakat kémkedés, sőt volt, hogy ki kellett iktatnom bizonyos embereket. Minden parancsot sikeresen teljesítettem és lassan végleg eltűnt belőlem minden, ami egykoron Jacob Morgant jelentette. Kb. egy éve kaptam egy újabb komoly megbízatást. Meg kellett ölnöm valakit. Így vezette be a "mester". Teljesen nyugodtan, karba tett kézzel, szokásos hangulatban vártam, hogy elmondja a célszemély nevét. Tekintetem max unottságot sugározhatott.
- ...Selena Isabella Sophia von Darkstein. - mondta. Először ekkor vontam fel a szemöldökömet.
- Von Darkstein? A leghatalmasabb főnemesi család? - kérdeztem, mire szája félmosolyra húzódott.
- Igen - bólintott. - Nagyszerű kihívás lesz számodra. Habár jelenleg tudtommal Selena Gracenek hívják… - sandított rám fél szemöldökét felvonva.
Ez szíven ütött. A kezeimet leengedtem és ökölbe szorítottam. Remegtem. Igazából nem is tudom mitől. Talán a dühtől, vagy a csalódottságtól, de éreztem, hogy azt utolsó kapcsom a régi életemmel megszakadt. Elárultak. Teljesen kifehéredtem, nem akartam hinni a füleimnek. Cedric várakozón sandított rám, láttam az elégedett nevetőráncokat a szemei körül.
- Talán probléma? - nézett rám. Éreztem a hangjában, hogy erre várt már rég. Alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne támadjak rá abban a pillanatban, de esélyem sem lett volna. De visszafogtam magam és ismét karba tettem a kezem.
- Nem. Semmi probléma. - mondtam ugyanolyan hidegen, mint amilyen akkor voltam, amikor bevezette az új feladatomat.
De belül tomboltam. Nem csak a miatt, ahogy ezt kimondta, hanem a miatt is, hogy Selena elárult. Eleinte nem akartam elfogadni, de aztán lassan beitta magát a gondolataimba és már rajta is bosszút akartam állni. Visszatértem a városba, ahol immáron 10 éve nem jártam. Abba a városba, ahol megismertem az egykori legjobb barátomat, és akit most végleg elvesztettem. Visszatértem, csak, hogy ezt a barátomat elintézzem...
Nem akartam sokáig húzni-halasztani a dolgot, minél gyorsabban túl akartam lenni rajta, hogy folytathassam a "mesterem" ellen folytatott bosszúhadjáratomat. Azonban nem számítottam rá, hogy beleesek Selbe. Amikor megpillantottam, el sem akartam hinni, hogy ő az és fokozatosan még jobban beleszerettem. Képtelen voltam végezni vele, de a kiraken támadása után Cedric megjelent előttem és utasított, hogy tegyem a dolgom. Ekkor átgondoltam mindent. Mi az, hogy egy futó szerelem megakadályozzon a feladatom elvégzésében és a bosszúhadjáratom végrehajtásában? Elvégre Selena egy főnemes,tehát az ellenségem és ideje volt a szüleimért is elégtételt vennem. Így hát elhatároztam magam. Itt volt az idő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése