- Nekem… Lassan haza kéne mennem… - szólaltam
meg halkan - a szüleim nem tudják, hogy hol vagyok és már biztos aggódnak. - magyaráztam.
Mr. Wongst bólintott.
- - Derek majd elkísér, nehogy ismét
bajba kerülj. - A fiúra néztem, aki mosolyogva szintén bólintott. El nem bírtam
képzelni, hogy a fülhallgatóján keresztül, hogy képes figyelni a beszélgetésre,
de azért hálásan elmosolyodtam.
- - Köszönök mindent, amit értem tettek. -
néztem a szülőkre és a házból kilépve, lassan elindultunk.
Eddig nem
sok fogalmam volt arról, hogy vajon mi lehet a házon kívül, hisz, amikor
idehoztak nem voltam magamnál, de amikor megpillantottam azt, ami kint van
majdnem, hogy az ütött ki. Gyönyörűséges volt. Mintha egy trópusi esőerdőbe
csöppentem volna, abban a pillanatban, hogy átléptem a küszöböt. Mindenfelé
zöldellő növények, színes virágok voltak. És habár ahogy elnéztem a ház eléggé
el van zárva külvilágtól, mégis olyan jó lehet egy ilyen helyen élni. Gyalog
mentünk keresztül az erdőn, végig a burjánzó növények közt. Ha egyedül lettem
volna, már a második lépés után eltévedtem volna, de szerencsére ott volt velem
Derek, amiért hálás voltam neki. Olyan volt, mintha az erdő minden zegzugát
ismerné. Egyre beljebb mentünk a sűrű rengetegben, mire egy elég eldugott
helyen egy átjárószerűségre leltünk. Derek biztatóan bólintott, majd nyújtotta
a kezét, hogy fogjam meg, és kicsit vonakodva, de így tettem. Együtt léptünk át
a kapun és pár pillanat múlva hamarosan egy erdő közepén találtuk magunkat. Az
az erdő volt, amelyik előtt a csata folyt Nathékkel (ami, ahhoz képest,
amennyit a csata alatt láttam, elég nagy volt) majd tovább gyalog a városba.
Nem mondom, hosszú út volt és elég csendes. Nem tudtam mit mondhatnék, hogy
hogyan kezdeményezzek beszélgetést, de ahogy elnéztem Derek sem volt valami
bőbeszédű. Talán pár utcányira a házunktól egy alak ugrott rá hátulról Derekre
és berántott bennünket a sikátorba. Jég tőrét a fiú torkának szegezte.
- Mit műveltél a húgommal, te mocsok?! -
elfojtottam egy sikolyt, hisz a támadó nem volt más, mint Aaron. Derek arcán is
láttam, hogy valamennyire megrémült, de megszólalni már nem volt ideje, ugyanis
határozott léptekkel odamentem Aaronhoz és a tőrét, anélkül, hogy avval
megsebezzem Dereket, kivettem a kezéből.
- Aaron! -
kiáltottam rá. - Derek nem csinált semmit velem. Sőt. Megmentette az életem. -
mosolyogtam a fiúra hálásan, mire a bátyám hátrébb lépett, de azért
folyamatosan őt méregette. Dühös pillantást vetettem az ikertestvéremre, aki
erre felöltötte "álarcát".
- Ki ez az
arc? - kérdezte Derek és már egyáltalán nem tűnt se meglepettnek, se ijedtnek,
inkább, mint aki semmiképp nem akar belekeveredni efféle helyzetbe.
- Ő a
bátyám, Aaron. - mutattam be az ikertestvéremet, és felé fordultam. - Aaron, ő
itt Derek Wongst és megmentette az életemet. - néztem sokatmondóan a bátyámra,
aki kicsit hátrébb húzódott, de azért továbbra is gyanakodva figyelte Dereket.
Ha minden egyes fiúra, aki a közelembe jön így fog nézni, akkor örökké szingli
maradok. Erre a gondolatra összeráncoltam a szemöldökömet.
- - Aaron,
te amúgy mi a szúrágta fakarót keresel itt? - villant be hirtelen, és
rámutattam a tényre, hogy elvileg neki már rég a von Darkstein kastélyban lenne
a helye. Tekintete a messzeségbe révedt és egy pillanatig mintha némi zavart is
észrevettem volna az arcán. De aztán olyan lett, mint korábban volt. Lenéző,
magabiztos és határozott.
- - Nem
bíztam Nathben és jobbnak láttam itt maradni. És ahogy látom minden okom
megvolt rá. - mondta hűvösen, nagyon minimális ingerültséggel a hangjában, de
aztán végleg elveszítette a higgadtságát. Sőt. Mintha haloványan némi aggodalom
is megcsillant volna a szemeiben. – Sophie, megmondtam, hogy tartsd távol magad
attól a sráctól, mert veszélyes! - ráncolta össze a szemöldökét én pedig
reflexből lesütöttem a szemem. Azonban hamarosan ráeszméltem, hogy semmi okom
rá és vad tekintettel meredtem Aaronra.
- - Képzeld
távol tartottam magam tőle. Ugyanis lesből támadt rám. És gondolom, ha valóban
figyeltél volna rám, akkor ezt te is tudnád! - vetettem a szemére. Most Aaron
sütötte le a szemét, de csak egy pillanatig, mert büszkesége csak eddig
engedte. - Ha annyira vigyáztál volna rám, akkor Dereknek nem kellett volna
megmentenie. – na, ez a mondat kicsit zabosra sikeredett és Aaron rám vetette
vad tekintetét. Derek pedig egyre csak hátrált, tekintete pedig mintha zavart
lett volna. Tényleg nem nagyon akart belekeveredni.
- - Ha
tudnál vigyázni magadra, akkor nem kéne téged megmenteni! Már akkor megmondtam,
amikor először találkoztunk: El nem bírom képzelni, hogy nevezheted, magadat a
von Darkstein család tagjának, nem vagy vámpírnak való! A családunk szégyene
vagy! - üvöltötte és abban a szempillantásban köddé vált.
Könnyek
szöktek a szemembe és lehajtottam a fejem. Teljesen igaza volt. Már másodjára
voltam közvetlen életveszélyben és képtelen voltam bármit is tenni, annak
ellenére, hogy Aaron kiképzett. Egy csődtömeg vagyok egy kész szerencsétlenség.
Nem érdemlem, meg a von Darkstein nevet. Ökölbe szorítottam a kezem és a
kezemben lévő jég tőr milliónyi mikroszkopikus szilánkra hullott. Könnyáztatta
szemekkel tekintettem fel Derekre, aki már szinte kihátrált a sikátorból.
- - Sajnálom…
Aaron… ő… - néztem a fiúra, de igazából nem is tudtam mit mondjak, csak
megráztam a fejem - A legjobb lesz, ha innen egyedül megyek. Nincs messze már,
nem lesz semmi bajom. - mondtam halkan.
- - Ne
sírj… - lépett oda hozzám és bíztatóan elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy
komolyan gondolta… - vigasztalt. Olyan kedves. Letöröltem a könnyeimet, csak,
hogy megmutassam, hogy nem sírok. - habár nem ismerem… - tette hozzá, mire
haloványan elmosolyodtam.
Azonban
ettől még nem vidultam fel, mégse akartam ezt mutatni. Egyedül akartam lenni a
gondolataimmal. Bezárkózni a szobámba.
- - Köszönök
mindent - mondtam és egy hálás mosolyt erőltettem az arcomra.
Legszívesebben
meg is öleltem volna, de nem voltam hozzá elég magabiztos. Inkább csak intettem
és elsiettem. Lehet, hogy nem voltam túl udvarias,de ezek után már nem volt
maradásom. Szinte futottam a házunk felé. Majdhogynem ajtóstul rontottam be és
egy szót sem szóltam a szüleimhez. Egyenesen felrohantam Matt szobájába. Egyből
levetettem magamat az ágyra és a bátyám párnájába zokogtam. Eddig bírtam
visszatartani a sírást. Egyre kevésbé bíztam önmagamban. És tudtam, hogy Aaron
sem bízik bennem.
- - Bárcsak
itt lennél! Maaaatt - sírtam a szinte üres szobának. Anyu már mindent
bedobozolt, de az ágyneműnek még mindig olyan illata volt, mint a néhai
bátyámnak. Bárcsak Aaron is olyan lenne, mint te. Bár ő is hinne bennem… - hasonló
gondolatokkal küszködve sírtam magam álomba Matt szobájában és úgy éreztem,
hogy a bátyám engem vigasztal.
*Derek*
Ahogy Selena
elment, úgy gondoltam nekem is el kellene indulnom hazafelé. Végül is
elkísértem hazáig. Vagyis majdnem hazáig ás bajba se került, tehát a dolgomnak
itt vége. „Habár el kell ismernem jól éreztem magam vele. Kedvesnek és
udvariasnak látszik és nem utolsó sorban még csinos is. Olyan, mint egy igazi
tündér” elmélkedtem, miközben hazafelé sétáltam. Megálltam az út szélén és
körbenéztem. Az út túloldalán megpillantottam Aaront.
Egy padon ült és a
térdére könyökölve. Arca gondterhelt volt. Elmélázva bámultam, miközben
reméltem, hogy nem vesz észre és egyre csak azon gondolkoztam, hogy vajon
odamenjek-e. Nem igazán fűlt hozzá a fogam. Nem volt kedvem ujjat húzni egy
főnemesi családból származó vámpírral, ráadásul az elemek egyikét használja. És
túlzottam belekeveredni sem akartam. Mégis Selena annyira magába volt zuhanva
azok után, amit a bátyja a fejéhez vágott. Teljesen össze volt törve és igaz,
hogy csak egy napja ismerem, mégis valamilyen szinten ez engem is bántott.
Végül úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá. Lassan odalépkedtem és félszegen
megálltam mellette.
- - Mit
akarsz? – mondta ingerülten, fel sem nézve. Ismét ez a vigyázz-gyilkos-vámpír
érzés lett úrrá rajtam. Lehet, hogy mégse kellett volna ilyen felelőtlenül
idejönnöm. Mégiscsak egy főnemesi családról van szó. De sajna innen már nincs
visszaút.
- - Nem
könnyű, ha az embernek van egy húga, nem igaz? – válaszoltam egy kérdéssel, de
azért a biztonság kedvéért hátráltam egy-két lépést. A srác egy pillanatra
felnézett, tekintete villámlott. „Hupsz! Lehet, hogy nem kéne felhúznom…
Tudtam, hogy nem kellett volna belekeverednem!” gondoltam. De aztán fejét ismét
lehajtotta, szemeit pedig eltakarták sötétvörös tincsei. Nem szólt semmit, így
jobbnak láttam lelépni, mint megvárni, hogy hirtelen fellángoljon benne a düh.
Már épp elindultam volna, amikor csak úgy megszólalt.
- - So…
Khrm Selena nem egyszerűen a húgom, hanem az ikertestvérem. – Ezen egy kicsit
meglepődtem. Mert amúgy az oké, hogy Selena azt mondta, hogy a bátyja, hisz
egy-két évvel idősebbnek néz ki, de hogy ikrek lennének, az azért kicsit
sokkoló volt. – Én csak meg akarom védeni. – mondta és a kezeit ökölbe
szorította.
- - Már
megbocsáss, de ez elég furcsa módja a védelmezésnek. – nyilvánítottam ki a
véleményemet kicsit félszegen, mire felemelte a tekintetét és a messzeségbe
révedt. De aztán rám vetette a pillantását. Ugyanolyan vad volt, mint korábban.
- - Asszem
ezt nem veled fogom megvitatni! – mondta komoran.
- - Jól
van, jól van csak kérdeztem, nem kell felkapni a vizet! – ráztam a fejemet
zavartan. – Csak gondoltam érdekelhet, hogy Selena nagyon kiakadt azok után,
amit mondtál neki. – vontam meg a vállam annyira lazán, amennyire csak bírtam
és elindultam… volna.
- - Selena
az elmúlt évben elveszített valakit, aki talán a legfontosabb volt számára. –
szólalt meg halkan és igazából nem is értettem, hogy ezek után még elkezd magyarázkodni,
de talán már kikívánkozott belőle. – Teljesen magába zuhant és képtelen voltam
nézni, hogy mennyire szenved annak a személynek a hiányától. Ekkor
elhatároztam, hogy a lehető legjobban elzárkózom tőle, hogy ha velem véletlenül
történik valami, akkor ne törjön ennyire össze. – elkerekedett a szemem. „Ez a
srác ilyen érzékeny és ennyire aggódik a húgáért? Első ránézésre nem ilyennek
tűnik.” Ismét csak ökölbe szorította kezét. – Nem tudnám elviselni, ha miattam
kerülne hasonló állapotba.
- - Nem
igazán akarok beleszólni, de ha nekem lenne, egy húgom inkább bíztatnám és
hinnék benne. Véleményem szerint semmi sem lehetne ösztönzőbb ennél.
- Te
mit sem tudsz rólunk! – emelte fel a hangját, mire hátráltam még néhány lépést.
„Ideje lenne elhúzni a csíkot, kezd forróvá válni a helyzet” gondoltam.
-
Hát
tégy, ahogy gondolod, mintha annyi közöm lenne hozzá. – vontam meg a vállam és
elindultam. Igazából nem sok fogalmam van róla, hogy egyáltalán miért is
keveredtem bele ennyire, de ez van. Épp leléptem volna az útpadkáról, amikor
elkapta a vállam. Megborzongtam és felé fordultam.
- Köszönöm,
hogy megmentetted a húgomat, ha már én nem voltam rá képes. – mondta lesütött
szemmel, aztán hirtelen köddé vált. Döbbenten néztem utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése