29.rész

Itt az új rész! ^^ Végre elkészült. Nem lett túl hosszú, de nem akartalak tovább várakoztatni titeket :D Remélem tetszik majd.

*Selena*

Átgondoltam a dolgokat és arra jutottam, hogy Aaronnak mindenben igaza volt. Nem vagyok jó vámpírnak. Legalábbis még! Elhatároztam, hogy bebizonyítom a bátyámnak, hogy igenis büszkén viselhetem, a von Darkstein nevet. Mostantól keményen fogok dolgozni! Megmutatom neki, hogy képes vagyok vigyázni magamra! Nem hagyhatom, hogy másnak kelljen megmentenie. Soha többé!

Eldöntöttem, hogy minden nap suli után az erdő szélén fogom edzeni a képességeimet, ott ahol Nathék megtámadtak. Ha azt senki nem vette észre, akkor ezt se fogják.

Felnéztem a plafonra és elmosolyodtam.

-    - Köszönöm Matt, hogy segítettél minderre rádöbbenni. - mondtam a szobának, majd leugrottam az ágyról és miután teljesen elkészültem elindultam a suliba. Ugyanis időközben reggel lett. A szüleim szegények nem értettek semmit, de miután hazaértem nagyjából elmagyaráztam nekik a dolgokat. Ezek után először nem is akartak elengedni otthonról, de utána megértettem velük, hogy tudok vigyázni magamra, és hogy Nathet is csak azért nem tudtam "legyőzni", mert  nem bírtam elhinni, hogy ő gonosz. (ami részben igaz is, de csak részben) Így végül megenyhültek.

Tehát tartottam magam a tervemhez. Suli után kivonultam az erdőhöz és edzettem. Ez ment napokig. Reggel héttől sötétedésig haza se mentem. Egyáltalán nem érdekelt a tanulás. A szüleim pedig egyre kíváncsiabbak lettek arra, hogy vajon mit csinálok délutánonként.

Egyik alkalommal, amikor kimentem gyakorolni és már igen jól mentek a dolgok, egy hangra félrekaptam a fejem és az egyik jég lövedékemmel kilőttem egy vastag faágat, ami hatalmas reccsenéssel ért földet. Mikor megláttam a lezuhant ágat, magamban szidtam magam, mert igazából nem akartam kárt tenni a környékben. Aztán felpillantottam és észrevettem egy fán ücsörgő alakot. Hátrahőköltem. Nem voltam elég óvatos. Vajon ez az alak mindvégig ott ült? Vajon mindent látott? Kezdtem bepánikolni, hogy lebuktam. Aaronnak igaza volt. A család szégyene vagyok, még azt a titkot sem vagyok képes megtartani, amitől az életem függ. Pedig én csak jót akartam... Semmire se vagyok jó. Legszívesebben elfutottam volna. Mentve a menthetőt. De az a lehető legrosszabb megoldás lehetett volna. Akkor csak elrohan és kitálal valami újságírónak. Én lettem volna a vámpírok árulója. Nem ezt nem hagyhattam. Bármennyire is fájt nem volt más választásom. El kellett tennem láb alól. Nem igazán fűlt a fogam a gyilkoláshoz, de ki kellett küszöbölnöm a csorbát, amit ejtettem. Elindultam a fa felé, amin ült, de ő nem mozdult. Megálltam a fa alatt és felnéztem. "Végre teljes valójában megpillanthatom a leselkedőt" gondoltam, hisz mindeddig nem láttam rendesen, mert a fák lombja beárnyékolta. Azonban még most sem pillantottam meg az arcát. De ez teljesen mindegy volt. A tenyeremet a fa törzsére helyeztem és hagytam, hogy a fagy végigkússzon rajta egyenesen a sötét alakig. Az volt a tervem, hogy hozzá fagyasztom a fához, aztán valahogy kiütöm és elviszem, a von Darkstein kastélyba, majd ott eldöntik, hogy mi lesz vele. Persze evvel a kockázatot, hogy Aaron elevenen megnyuvaszt, mikor megtudja, hogy ilyen felelőtlen voltam, is magamra vállaltam, de akárki is az illető, aki leselkedett nincs szívem végezni vele. Pedig lehet, hogy jobban tenném, ha gyorsan és kínmentesen megölném, de talán anyáék tudnak valami módot arra, hogy elfeledtessék vele, amit látott és így nem kell meghalnia.

A tervem, hogy hozzáfagyasztom a fához sikeres volt.

- Mi a...? Ez hideg! - kiáltott fel a fán ücsörgő alak. Olyan furcsán ismerős volt a hangja. Felmásztam hozzá és elkerekedett a szemem.

- Derek?! - kiáltottam csodálkozva - Te mit keresel itt?