31.rész

Egy rögtönzött fegyvert kaptam magam elé (ami épp egy seprű volt, de más nem akadt a kezembe) és úgy néztem farkasszemet a szobámban lévő magabiztos, mégis hanyag tekintetű személlyel.

- A… Aaron? - kérdeztem, az ablakomban ülőtől, mire az némileg értetlenül pillantott rám. Összeráncoltam a szemöldökömet és lendületes léptekkel indultam el felé. - Nem! Ne is álmodj róla! - nevettem fel – Még egyszer nem veszem be ezt az olcsó trükköt! - lépkedtem oda az Aaron kinézetű sráchoz és avval a lendülettel ki is löktem az ablakon. A fiú egyre értetlenebbül és lassan már dühösen nézett rám. - Nem vagyok bolond, Hófehérke. Nem lehet kétszer ugyanazzal átrázni! - kiabáltam le neki - Menj és vidd magaddal a barátnődet is! - mondtam, de addigra köddé vált.

- Te nem vagy eszednél! - hallottam egy bosszús, kioktató hangot a hátam mögül, mire megpördültem. Aaron volt az… pontosabban az az Aaron, akit az imént kilöktem az ablakból. A falhoz hátráltam.

- Ki vagy te? – kérdeztem, de ez az Aaron már sokkal jobban hasonlított a bátyámra, mint a korábbi.

- Na, ne szórakozz velem, Sel, tudod, hogy ki vagyok, nekem pedig nincs türelmem ehhez.

- A… Aaron, biztos te vagy az? - kérdeztem félve.

- Mégis ki lennék? - válaszolt ingerülten. Alaposan szemügyre vettem és arra jutotta, hogy valóban ő lehet az. Letettem a seprűt, de azért biztonság kedvéért kézközelben hagytam, hogyha mégis tévednék, akkor legyem fegyverem.

- Mi volt ez az egész? - kérdezte gyanakvóan, mikor lenyugodtam.

- Semmi, semmi - ráztam a fejem mosolyogva - csak hazafelé jövet összefutottam valakivel, aki felvette a te alakodat. Azt hittem most is ő az. - magyaráztam mire összeráncolta a szemöldökét.

- Egy tejfelszőke srác meg egy hasonló kinézetű lány? - kérdezte gyanakvóan. Elkerekedett szemekkel bólintottam.

- Ismered őket? - kérdeztem csodálkozva.

- Túl jól - válaszolt komoran, majd hozzám lépett és kezeivel megfogta a vállam. - Tartsd távol magad tőlük, rendben? - kérte nyomatékosan, mire bizonytalanul bólintottam.

- D… de miért?

- Mert veszélyesek! - válaszolt, szemei vadul csillogtak. Ekkor elengedte a vállamat és hátat fordított nekem. Pár perces csend után ismét rákérdeztem.

- Ééés mégis mit keresel itt? - tártam szét a kezem mire hátrasandított rám. Tekintetéből láttam, hogy nem tetszik neki ez a hangnem, de nem nagyon kötött le.

- Hamarosan megrendezésre kerül az éves vámpírbál, amit természetesen a von Darkstein kastélyban tartanak. - mondta sóhajtva és a hangjából hallatszott, hogy nem igazán fűlik hozzá a foga. - És minthogy most már te is vámpírrá váltál, neked is jelen kell lenned, mint a von Darkstein család tagja. - felvontam a szemöldököm.

- Vámpírok bálja? - kérdeztem kissé megrökönyödve.

- Ez afféle újév köszöntő ünnepség, amelyen csak a főnemesi családok és pár kiválasztott nemesi család vehet részt.

- Újév? – néztem rá kérdőn, mire bólintott.

- Igen, hisz az mindjárt itt van. Pontosan két hét múlva. - elkerekedtek a szemeim, de aztán rájöttem, hogy igaza van. Annyira belefeledkeztem a gyakorlásba meg a tanulásba, hogy észre sem vettem mennyire telik az idő. Igen már december közepe volt, az utcákat nagyrészt hó borította. Az emberek a feldíszített tereken sürgölődtek az árusító bódék közt. Mindenki készült a karácsonyra. Nekem meg bezzeg eszembe sem jutott. Egy hét múlva itt vannak az ünnepek, én meg teljesen elzárkóztam a külvilág elől. Elgondolkodásomból lassan visszazökkentem a jelenbe és bátyám szavaira bólintottam.

- Továbbá édesanyánk azt szeretné, hogy az idei karácsonyt töltsd velünk. - itt egy pillanatra elfordult és lesütötte a szemét. Majd folytatta. - Minthogy a vámpírok elég sokáig élnek nem büszkélkedhetnek túl nagy családdal. A von Darkstein család is jelenleg négy tagból áll. Ezek után igen nagy tisztesség, ha minél többen ülhetnek a karácsonyi asztalnál. És ahogy anyánk mondta: "még nem sikerült illően megünnepeltünk, hogy visszatértél közénk", amire szerinte ez megfelelő alkalom lesz. Tehát azért jöttem, hogy most hazavigyelek a kastélyba. - fejezte be és várakozón pillantott rám, hogy mit reagálok. Pár percig eltartott, amíg teljesen megemésztettem Aaron szavait. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy a vámpírok világa húz magához és már rég átléptem a határvonalat a két életem között. Ráadásul sehogy sem tudtam ellenszegülni a vonzásnak. Itt lenne az ideje, hogy elfeledkezzek a korábbi életemről és folytassam vámpírként? Olyan nehéz ez az egész… Azonban belegondoltam, hogy mióta átváltoztam az "emberi" kapcsolataim korántsem olyan jók, mint azelőtt voltak. Eltávolodtam a barátnőimtől és a "nevelőszüleimtől" is. Ez a vámpírság kezdett teljesen felemészteni és úgy tűnt, csak akkor lesz jobb a helyzet, ha úszom az árral. Tehát bólintottam.

- Rendben. - azzal egy bőröndbe gyorsan összeszedtem a számomra legfontosabb holmikat: a kedvenc könyveimet, a Vanessatól kapott ládikót, benne az albummal és a nyaklánccal (amit a kiraken támadása óta nem hordok, nehogy egy ahhoz hasonló alkalommal elveszítsem). Előszedtem minden kedves emlékemet nyaralásokról, vagy csak egyszerű hülyülős napokról, ami Matthez kapcsolódott. Meg aztán még a maradék helyre begyűrtem néhány ruhát. Ezek után leültem az íróasztalomhoz és írtam egy "búcsúlevelet" a "nevelőszüleimnek", amiben megemlítettem, hogy nem biztos, hogy a bál után visszajövök, hisz túlságosan is erős annak a világnak a húzása. Az írás közben belegondoltam, hogy szóban képtelen lennék megtenni ugyanezt és ezért áldottam az eget, hogy épp nem voltak otthon, amikor eljöttem. Jennanak és Tesanak is írtam levelet és úgy gondoltam, biztos egyszerűbb lesz nekik nélkülem. Amikor befejeztem utoljára még körbenéztem a szobámban, mintha csak búcsút vennék tőle,majd jeleztem Aaronnak, hogy tőlem mehetünk.

A szüleimnek írt levelet egy post-it-tel felragasztottam a hűtőre, majd kimentem a házból és az ajtót bezárva elindultam Aaron után a kapu felé. A kapuban még visszafordultam és a háztól is búcsút vettem. Úgy éreztem egy jó ideig nem fogom viszontlátni ezt a helyet és akkor még nem is sejtettem mennyire igazam volt.

Pár utcányit gyalog tettünk meg, mert Aaron autója ott parkolt, de megkértem a bátyámat, hogy mielőtt elindulunk hadd dobjam már be a leveleket a lányoknak. Jennaba szinte rögtön beleegyezett, de amikor Tesaékhoz értünk elkezdett akadékoskodni. Végül is egy vámpírvadász családról volt szó, és abban egyetértettem vele, hogyha mondjuk, a szülei bontanák fel a levelet, és megtudnák, hogy hol vagyok, az igencsak bajos lenne. Végül visszamentünk Jennaékhoz és az ő borítékjába beletettem Tesa levelét is és odaírtam neki, hogy majd adja át Tesanak. Csak miután mindezzel végeztünk, ültünk be az autóba és indultunk el a kastély felé. Ahogy elhagytuk a várost valami szívszorító érzés kezdett rám törni, mintha örökre búcsút kellene vennem eddigi otthonomtól, pedig csak két hétről van szó. Hisz a bál két hét múlva lesz és azt terveztem, hogy azután hazajövök (még ha azt is írtam a "nevelőszüleimnek", hogy nem valószínű, mert fel kellett készülnöm arra az eshetőségre is, hogy mégse jövök, és akkor ne kelljen aggódniuk) mégis egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam ez az érzés. Lassan távolodott mögöttünk a város, és ahogy elhagytuk az erdőt eszembe jutott Derek. Tőle nem búcsúztam el. Ez még jobban lejhervasztott. Habár nem ismerjük egymást még annyira és a lehetőség, hogy egyszer összejöhetünk csak az én álmaim között kapott helyet, valahogy mégis hiányzott a srác. De ez van. El kell fogadni. Lehet, hogy az égvilágon semmi esély nem volt a kapcsolatunkra…