32.rész

Sziasztok! Először is a blogom átlépta a 2000 oldalmegjelenítést, amit nagyon-nagyon köszönök nektek és remélem továbbra is olvasni fogjátok. ^^ És akkor itt is az új rész, amit most hosszabbra készítettem több okból is. Az egyik, hogy régen írtam és nyárra való tekintettel ezért szeretnék bocsánatot kérni. A másik pedig az, hogy sajnos megint várnotok kell kb két hetet az új részig, amit nagyon sajnálok, de így jött össze. :( Remélem tetszeni fog és lécci írjatok véleményt. pls ^^

Anyuék örültek, hogy végül beleegyeztem abba, hogy velük töltöm az ünnepeket és Stephanie ismét elárasztott egy csomó gyönyörű ruhával. Csak bennem volt egy kevés ellenérzés a dolgokkal kapcsolatban. Valahogy furcsa volt a "nevelőszüleim", a bátyám és a barátnőim nélkül készülni a karácsonyra. A telefonomat is kikapcsoltam, mert miután megkapták a levelemet, mind hívogatni kezdtek, de képtelen voltam beszélni velük. Itt volt az ideje, hogy belássam, új életet kell kezdenem. Vámpírként. Meg kell szakítanom minden kapcsolatot az "emberi" énemmel és bele kell törődnöm abba, aki, és ami vagyok. Rádöbbentem, hogy még ha azt is hittem, hogy elfogadtam ezt az énemet, akkor sincs így. Azért hitegettem evvel magamat, mert el akartam bújni a döntés elől, hogy melyik életemet is éljem. Azonban be kellett, hogy lássam, nincs választásom. Az vagyok, ami vagyok, és ha ennek ellenére én a korábbi életvitelemet akarnám folytatni, az nem csak nekem lenne rossz, de tönkre tenném a körülöttem élők életét is. Nem igazán vágytam arra, hogy otthagyjam a családomat és a barátaimat, de ez volt a helyes döntés. Ennek kellett a helyes döntésnek lennie. És talán még egy pillanatra örültem is, hogy Matt már nem él, mert vele volt a legszorosabb a kapcsolatom. Őt képtelen lettem volna otthagyni. Még ha önzőség is, így legalább hihetem azt, hogy őt magammal hoztam…

Az ágyamon fekve merengtem el mindezen. Már egy hete voltam a von Darkstein kastélyban, ami valószínűleg innentől kezdve az otthonom lesz. Az elmúlt egy hétben még Derekkel is találkoztam egyszer-kétszer, mert az erdő nincs túl messze a háztól. Valamennyit neki is elmagyaráztam a helyzetemről, de nem túl sokat. A lényeg az volt, hogy valószínűleg kevesebbet találkozhatunk (pedig egyre jobban kezdtem beleszeretni). Aaron természetesen nem nézte túl jó szemmel a dolgokat, de nem zavartattam magam. Amúgy sem túl virágos a kapcsolatunk. Egyre inkább távol tartja magát tőlem és egyre inkább úgy érzem, hogy utál. Pedig sokszor van olyan érzésem is mintha figyelne...

Az órára pillantottam és láttam hogy késő van. Gyorsan felpattantam és elkezdtem készülődni. Mivel Szenteste volt hatalmas családi vacsorát tartottunk és szerettem volna jól kinézni. Egy pánt nélküli, mell alatt húzott, hosszú sötétkék ruhát vettem fel, fekete balettcipővel. A hajamba kék szatén virágot tűztem és a nyakamba tettem egy szép nyakláncot is. 

Percekig bámultam magam a tükörbe, azon agyalva, vajon jó lesz-e az öltözékem az estére, de közben valaki kopogtatott és belépett. Odanéztem és megpillantottam a bátyámat. Fekete öltönynadrág, világoskék ing és sötétkék nyakkendő volt rajta. Ingje nem volt betűrve, kezei a zsebében voltak. Sötét vöröses-barnás tincsei takarták a szemét.

- Anya azt mondta, hogy szól… - nézett fel lassan aztán megakadt és egyenesen engem bámult. Zavartan lesütöttem a szemem. – Nagyon… csinos vagy. - jegyezte meg és akárhogy is próbálta leplezni hallottam a hangjában a döbbenetet.

- Köszönöm… - mosolyodtam el és felnéztem Aaronra.

- Te is jól nézel ki… - mondtam azzal elindultam az ajtó felé. - Gondolom anya azért küldött, hogy szólj, menjek vacsorázni. - félszegen bólintott és együtt indultunk az ebédlőbe. Mikor odaértünk rajtunk kívül már mindenki ott volt. Apa, anya, Stephanie, sőt még egy számomra idegen lány is. Hosszú, göndör sötétszőke haja és jégkék szemei voltak. Már első ránézésre magasabbnak tűnt nálam és karcsú volt. Egy térd fölé érő aranysárga ruhát viselt, amin mell alatt volt egy fekete öv, csuklóján megannyi arany karperec csörgött. Tekintete hűvös és lesajnáló volt és folyamatosan engem bámult. Ahogy közelebb értünk, Aaron odalépett hozzá és megcsókolta. A lány fölényesen elvigyorodott és rám vetette a tekintetét, mintha azt mondaná, hogy "bocsika, ő már foglalt. Ő az enyém és ne is álmodj róla, hogy megkaparinthatod." Hogy ne mondjam nem találtam túl rokonszenvesnek a csajt, mégis bájosan mosolyogva léptem oda hozzájuk.

- Oh… Biztosan te vagy Sophia, a most ébredt vámpír - nyújtott kezet, közben lefitymálóan méregetett engem. - Aaron már sokat mesélt rólad. - félszegen megfogtam a kezét.

- Igen, Sophia vagyok, azonban azt nem tudom, hogy te ki vagy, mert rólad viszont nem mesélt nekem Aaron. - mondtam és próbáltam jelezni a hangommal, hogy nem tetszik a lány viselkedése. Aaron természetesen összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de a csaj nem zavartatta magát.

-Ő itt Rachel. Rachel van Heim, a menyasszonyom. - mutatta be a bátyám, mire a lány fölényesen elmosolyodott. A szemöldököm a plafonig szaladt a csodálkozástól.

-A me… menyasszonyod? - kérdeztem döbbenten. Ez a hír nem kicsit sokkolt. Eleve, ha abból indulok ki, hogy ikrek vagyunk, tehát ő is tizenhét éves, elég korainak tűnik. És még ha azt is beleszámolom, hogy a vámpírok elvileg halhatatlanok, vagy legalábbis elélhetnek évszázadokig, akkor az még koraibb. Ráadásul nem túl rokonszenves nekem ez a Rachel. Lehet, hogy csak a lány elleni ellenszenvem és a paranoiám gondoltatta ezt velem, de nekem bűzlött a dolog. Mégis megpróbáltam minél jobb képet vágni hozzá, hogy Aaron ne gyanakodjon. Magamban pedig elhatároztam, hogy mindent meg fogok tudni erről a csajról.

A kérdésemre Aaron természetesen bólintott a lány pedig önelégülten vigyorgott. Láttam a szemén, hogy élvezi a helyzetet. Már akkor tudtam, hogy egy igazi vipera, pedig akkor találkoztunk először. A vacsora alatt, Aaron mintha el lett volna varázsolva, végig úgy bámulta a barátnőjét. Ráadásul akármit is csináltam nem szólt be nekem és nem akart nevelni. Mintha egy ködfátyol takarta volna az arcát, amin keresztül képtelenség felfogni a világból kapott ingereket. Egyáltalán nem hasonlított a bátyámra, inkább egy egyszerű marionett-bábura, amit folyamatosan rángatott egy bábmester, hogy legalább bizonyos szinten hasonlítson egy emberre. A "menyasszonya" pedig folyamatosan engem pásztázott diadalittas tekintetével, mintha csak azt mondaná "a bátyád már az enyém és semmit nem tehetsz ellene, muhahahahahaaaa!" Szinte a hideg rázott attól a jégkék szempártól. Miután végeztünk a vacsorával rögtön visszasiettem a szobámba. Nem volt kedvem jópofizni avval a csajjal. Az persze először eszembe sem jutott, hogy evvel a szüleimet is megbánthatom. Hisz az első Szentestéjüket töltötték velem. Az agyam folyamatosan kattogott, leginkább azon, hogy mi lehet Aaronnal…

Valaki kopogtatott.

- Szabad. - szóltam ki és felültem az ágyamon. Stephanie lépett be és lágyan elmosolyodott.

- Nem érzed jól magad? - ült mellém és vigasztalóan a vállamra tette a kezét. Megráztam a fejem.

- Nem, csak tudod, kicsit sokkolt az, hogy Aaronnak menyasszonya van. Tudom, hogy nem túl bensőséges köztünk a kapcsolat, de ez mégiscsak egy fontos dolog. Vagy talán nem tartozik rám? - néztem kérdőn Stephaniera. Megvonta a vállát.

- Az Aaron dolga, hogy elmondja-e vagy sem, habár annyiban igazad van, hogy ha már megosztotta veled, akkor miért halogatta eddig.

- Igazad van, ez Aaron dolga… nem is tudom miért akadtam ki ennyire - sütöttem le a szemem és elgondolkodtam azon, hogy a dolognak ezt a részét lehet, hogy kicsit túlreagáltam. Ránéztem Stephaniera. Megbízhatok benned? - kérdeztem félszegen. Láttam rajta, hogy kicsit meglepődött, de azért mosolyogva bólintott.

- Persze, miért ne bízhatnál?

- Nem tetszik nekem ez a Rachel. Nem bízom benne. - sütöttem le a szemem. Valahogy úgy éreztem az egész családban Stephanie az egyetlen, akinek ezt elmondhatom. - Az egész vacsora alatt éreztem magamon a tekintetét. Mintha azt mondaná "Aaron az enyém és nem veheted el tőlem!" Pedig nem is akarom elvenni. Vagy már az is bűn, hogy a húga vagyok? Ráadásul olyan hideg és lesajnáló volt az arckifejezése és Aaron sem úgy viselkedett, ahogy szokott. Higgy paranoiásnak, vagy aminek akarsz, de nekem bűzlik ez a dolog. - meséltem a nagynénémnek, ő pedig figyelmesen végighallgatott.

- Meg tudom érteni az érveidet. Nekem sem túl rokonszenves az a lány, de semmit nem tehetünk ellene. Aaron szereti, hisz eljegyezte, úgyhogy nem állhatunk közéjük. - magyarázta. El kellett ismernem, hogy igenis reálisan gondolkodik, úgyhogy bólintottam. Azonban képtelen voltam belenyugodni, hogy a bátyám egy ilyen csaj mellett élje le az életét. Ami remélhetőleg nem lesz túl rövid.

Stephanie megveregette a vállamat, majd felállt és mosolyogva nyújtotta nekem is a kezét, hogy felhúzzon az ágyról.

- Próbálj úgy gondolni erre az egészre, hogy Aaron boldog avval a viperával, és ha neki az jó, akkor nekünk sem szabad beleszólnunk. - mosolygott, mire én is elmosolyodtam. Tetszett a "vipera" megnevezés. - Inkább gyere vissza, mert a szüleid már kezdenek aggódni, hogy nem érzed jól magad itthon. - hát igen anyuékra nem is gondoltam, pedig végül is miattuk vagyok itt. Megfogtam a kezét és felálltam. Stephanie elindult kifelé a szobából, én pedig megigazítottam az agyongyűrődött ruhámat.

- Steph! - kiáltottam a nagynéném után. – Kérlek ez maradjon kettőnk közt!

- Ez csak természetes. - mosolygott és kiment.

- Köszönöm - válaszoltam halkan és követtem az ebédlőbe. Másnap, annak ellenére, hogy karácsony első napja volt, képtelen voltam tétlenül ülni, ezért délután kimentem az erdő szélére abban reménykedve, hogy találkozhatok Derekkel.

Mivel már igencsak december végén jártunk, eléggé hideg volt és annak ellenére, hogy mikor elindultam vagy egy tonna ruhát magamra vettem, úgy vacogott a fogam, mint ahogy a metronóm kattog a leggyorsabb fokozaton. És én eddig azt hittem, hogy a vámpírok jól bírják a hideget. Egy frászt. Ráadásul sok helyen térdig érő hó is volt, mert az elmúlt hetekben igencsak elárasztottak bennünket a fehér pelyhek.

Egy fatörzsön kuporogva várakoztam hátha felbukkan álmaim pasija és közben ilyen, olyan jégszobrok készítésével foglaltam el magam. A műveimet elnézve, keserűen könyveltem el magamban, hogy művész aztán végképp nem leszek. Épp egy girbe-gurba fatörzsnek kinéző körtén dolgoztam, amikor hangot hallottam a hátam mögül.

- Csinos kis fa. - hátranéztem és Derek aranyos mosolyával találtam szembe magam. Percekig képtelen voltam megszólalni, mert csak úgy ittam a látványát. Far'ert viselt egy divatos télikabáttal, kezei zsebre voltak téve. Fülében most is ott díszelgett a fülhallgató, kócos haját sapka takarta, mely alól csak egy két kósza tincs kandikált ki. Nyakában kötött sál volt, lábán bakancs. Képtelen voltam betelni a látványával és olyan érzés tört rám, mintha álmaimban értem jött volna a szőke herceg fehér paripán. Igen! Derek az én szőke hercegem! (Na, jó, ezt így utólag végiggondolva elég gáz! De abban a pillanatban ezt gondoltan. :) Éljenek az óvodás évek!)

- Köszi… - mondtam kínosan mosolyogva, miután sikerült szóhoz jutnom - de ez nem egy fa, hanem körte… Legalábbis annak készül. - húztam el a számat. Felvonta a szemöldökét és alaposabban megszemlélte a "szobrocskámat".

- Öhm… O-oké, de egy laikus szemlélő, honnan állapítja meg, hogy ez most körtefa és épp nem almafa? - nézett rám kérdőn, mire kínosan felnevettem és szerintem még el is pirultam.

- Ez nem körtefa… Ez egy körte… mint gyümölcs. - emeltem fel a művemet, mire még alaposabban megszemlélte és felnevetett. Olyan édesen nevet. Én pedig asszem' fülig vörösödtem.

- Ah-ha… Hát akkor csinos kis.. izé körte… - mondta, mire mindketten felnevettünk. - Amúgy mit keresel errefelé, Karácsony napján, mikor a mínuszok röpködnek? - kérdezte Derek, mikor végre sikerült levegőhöz jutnia, a hatalmas hahotázás után.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. - mosolyodtam el, majd lesütöttem a szemem. - De örülök, hogy itt vagy, mert hát igazából én téged kerestelek. - nyögtem ki kissé bátortalanul és áldottam az eget, hogy Derek ezt nem tartotta túl viccesnek. - Tehát, te mit csinálsz itt, karácsonykor? - néztem fel és őszintén reménykedtem benne, hogy azt mondja miattam jött ki.

- Kedvem volt egy kicsit sétálgatni. - futatta a tekintetét az égre és megvonta a vállát.

- Karácsonykor? - vontam fel a szemöldökömet.

- Miért is ne? Nézz körül! Kellemes az idő, gyönyörű a hófehér táj, egyetlen felhő sincs az égen. Tudnál alkalmasabb időpontot mondani egy megnyugtató sétára? - nézett rám és a hangja is eléggé őszinte volt.

- Hát, hogy az igazat megvalljam én majd' megfagyok, tehát nem tartok túlságosan kellemesnek egy ehhez hasonló sétát. - válaszoltam és kissé el voltam keseredve, amikor rájöttem, hogy nem körülöttem forog a világ. A szavaimra Derek halványan elmosolyodott és leült mellém a fatörzsre, majd átkarolt és magához húzott. Számomra ismeretlen, határtalan melegség járta át a testemet és az egekben volt a pulzusom.

- Még mindig fázol? - kérdezte félszegen, mire megráztam a fejem és közelebb húzódtam hozzá. - Amúgy miért is kerestél te engem? Vagy nincs is komolyabb oka, csak hiányzott a társaságom? - mosolyodott el sármosan, amitől szinte elolvadtam. Lassan már nemhogy nem fáztam, de kezdett eléggé melegem is lenni.

- Szeretném valamiben a segítségedet kérni. - válaszoltam határozottan, miután összegyűjtöttem némi bátorságot. - Nem tudom, kihez fordulhatnék evvel. - magyaráztam, hogy kissé nyomatékosítsam a szavaimat.

- Igen és mi lenne az? - vonta fel a szemöldökét csodálkozva. Mindent elmeséltem neki Aaronról és a menyasszonyáról, amit fontosnak tartottam és végül azt is, hogy mennyire nem tetszik nekem ez a dolog és utána akarok járni annak a Rachelnek. Derek csendben hallgatott.

- És biztos, hogy én vagyok ehhez a megfelelő ember? Nem igazán szeretek beleavatkozni mások dolgába és különben is nem hiszem, hogy a tesód nagyon bírna engem. - húzta el a száját - Nem biztos, hogy szeretnék haragba kerülni egy hozzá hasonló személlyel, aki egyszer már rám támadt… - nevetett fel kínosan, de azért valamilyen szinten látszott rajta, hogy nem teljesen gondolja komolyan. - Nincs valaki más, akinek a segítségét tudnád kérni? - megráztam a fejem.

- Nincs, hisz már az elején is mondtam. Azon kevesek közé tartozol, akikben feltétlenül megbízok, rajtad kívül három ilyen ember, van… volt a világon. Az első Aaron, de természetesen ezt vele nem vitathatom meg ráadásul annak ellenére, hogy ennyire bízom benne, nem túl rózsás a kapcsolatunk. - ~és, hogy ennyire bízok benne, sosem árulnám el neki~ sandítottam egy pillanatra az égre - A másik a nagynéném, de őt nem igazán akarom belekeverni a dolgokba, mert ő is nagyon közel áll Aaronhoz. A harmadik pedig a bátyám volt, de ő már meghalt. - magyaráztam, mire láttam rajta, hogy elcsodálkozott. Ekkor villant be, hogy Mattről még soha nem beszéltem neki, de elhatároztam, hogy majd fogok. Csak nem ott és nem akkor. Úgyhogy inkább gyorsan hozzátettem, hogy nehogy rákérdezzen (ééés be is jött) - Te vagy az utolsó esélyem, kérlek, segíts nekem. - néztem szegényre ártatlan bociszemekkel, mire felsóhajtott.

- Rendben… Csak mondd, meg mit kell majd csinálnom…

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ugrottam a nyakába, mire hanyatt esett a farönkről egyenesen a félméteres hóba. Én meg persze rá. Totál égő… Gyorsan felálltam és felsegítettem. - Bocsi, bocsi, bocsi… - szabadkoztam és rögtön paprikavörös lett az arcom.

- Semmi baj… - mondta és zavartam a hajába túrt, majd mindketten hangosan felnevettünk. Hát nem ilyen egy tökéletes karácsony?