34.rész

Támadni készült. És már támadt is. Védelmezőn Derek elé ugrottam, de a jég pengék így is elérték és jobb felkarján három sebet ejtve suhantak el mellette. Hallottam, ahogy a hátam mögött felszisszen és másik kezét a sérülésére szorította.

-   - Aaron! Állj le! - kiáltottam a bátyámra immáron sokadjára és karjaimat széttárva álltam Derek elé. - Hagyd abba, elég volt! Ha bántani akarod őt, akkor előbb engem kell megölnöd! - magyaráztam neki komoran és felkészültem rá, hogy ha támadna, tudjak védekezni.

 De ő nem támadott. A szavaimra a szemei egy pillanatra elkerekedtek, majd lehajtotta a fejét és a homlokához kapta a kezét. Valamit motyogott magában, de nem hallottam, hogy mit és annyira nem is kötött le. Kaptam az alkalmon és megragadtam Derek kezét. Elindultunk visszafelé a házba, de az ajtóból még visszanéztem. Aaron olyan furcsán viselkedett, mintha nem is önmaga lenne. Jól van, hogy ő, ő, de arra mérget vennék, hogy nem rendezne jelenetet egy társasági rendezvényen. Valami furcsa volt benne, azonban nem tudtam megmondani, hogy mi.

Dereket felvittem a szobámba és leültettem az ágyra.

- Vedd le az inged, kitisztítom a sebeidet. - mondtam neki ellentmondást nem tűrően, mert, ahogy ránéztem már láttam rajta, hogy tiltakozni akar. - Az én hibám, hogy megsérültél, ráadásul Aaron pengéi igencsak élesek. - magyaráztam neki és a szekrényem aljából kötszert és fertőtlenítő szert vettem elő, ő pedig eleget tett a kérésemnek. Benedvesítettem egy kendőt, egyre pedig csepegtettem a fertőtlenítőszerből, aztán a fiú felé fordultam. Egy pillanatra megtorpantam, amikor megpillantottam félmeztelenül. Olyan jó teste volt. De aztán odaléptem hozzá és a nedves kendővel óvatosan megtörölgettem a seb szélét. Majd a sebfertőtlenítővel is alaposan végigtöröltem, és amikor a kendő a sebhez ért olykor-olykor felszisszent. Ilyenkor akaratlanul is elmosolyodtam, mintha csak a sebezhetőbbik oldalát mutatta volna nekem. Közben egyre csak pörgött az agyam. Aaron miért rendezett jelenetet egy egyszerű csók miatt? Miért támadt rá Derekre? Egyszerűn, csak hogy miért nem önmaga? És akárhány kérdés villant fel a fejemben egyetlen egy reális választ találtam rá. És annak a válasznak neve is volt. Rachel van Heim. Kezdett a hócipőm is tele lenni avval a csajjal. Teljesen kikészített és teljesen biztos voltam benne, hogy Aaron viselkedése mögött ő áll. Semmire sem vágytam jobban, csak hogy véget vessek ennek az egésznek.  Mikor végeztem be is kötöztem a fiú karját majd a kezembe vettem az ingjét és a fürdőben azt is kitisztítottam, majd (hajszárítóval!) megszárítottam.

- Sajnos a szakadásokkal, ahol a penge megvágta nem tudtam mit tenni. - adtam vissza a fiúnak az inget sajnálkozva pillantottam rá.

- Semmi baj, majd rendbe hozom. - mondta mosolyogva. Lesütöttem a szemem. Az én hibám volt az egész. Miattam jött ide, miattam akadt ki Aaron, miattam támadta meg és miattam sérült meg. Szinte gyűlöltem magam azért, hogy elrángattam ide.

- Sajnálom, hogy idehoztalak. Az lesz a legjobb, ha most visszamegyünk az erdőhöz és te hazamész. Rachelről, amúgy sem sikerült semmit kiderítenünk, úgyhogy csak púp vagyok a hátadon. Nem szabadott volna, hogy idehozzalak. - mondtam komoran és a kezét megfogva felhúztam őt az ágyról.

Még ellenkezésre sem hagytam időt. Nem hagyhatom, hogy még jobban belekeveredjen, és még jobban megsérüljön. Felkaptam a kabátomat és együtt léptünk ki a folyosóra. Csendben sétáltunk egymás mellett. Amikor elmentünk a vendégszoba mellett hirtelen nevetésre lettem figyelmes. Megtorpantam. Rögtön felismertem a hangot. Túl sokszor hallottam az utóbbi időben. Rachel volt az. A nevetés hamarosan elhalkult. Beszéd váltotta fel.

- A kisujjam köré csavartam. – nevetett fel ismét, de ez most rövidebb volt.  - Már akkor sem tudna megállítani, ha akarna. - a hangja diadalittas volt. Közelebb léptem az ajtóhoz és tovább hallgatóztam. Úgy tűnt telefonált, mert csak ő beszélt, választ nem hallottam és a mondatai közt szünetek voltak. - Az a ficsúr semmit nem tud ellenem tenni, teljes mértékben az irányításom alatt áll. Komolyan azt hiszi, hogy szeretem. Annyira naiv. Egyedül a húga okozhat egy kis gondot, de róla már gondoskodtam. Elintézem, hogy megutálja Aaront és akkor nem fogja érdekelni, hogy a felesége leszek-e vagy sem. Na, nem mintha sok mindent tehetne az esküvő ellen. - nevetett fel ismét gunyorosan. Ökölbe szorítottam a kezem és legszívesebben rátörtem volna az ajtót a csajra. De nem tettem. Itt volt rá a lehetőségem, hogy minél többet megtudjak róla. – Amint a felesége lettem tönkre fogom tenni a von Darkstein családot és evvel visszaszerzem a családunk becsületét. A van Heim család lesz a legfőbb főnemesi család a vámpírok közt, nem pedig ez a kóceráj. Nem érdemlik meg, hogy a piramis csúcsán álljanak. Az előző családfő lemondott, a jogról, hogy vezető legyen, és mégis tisztelik őket. A van Heimokat, pedig egyre jobban megvetik. Nem ezt érdemeljük. – a hangja megváltozott, gyűlölet teljes lett. A halálunkat kívánta, szinte éreztem a gyilkos pengét a torkomon. – Túlságosan hosszú életűek vagyunk ahhoz, hogy egy ilyen megaláztatást szó nélkül tűrjünk. Elnyerem a bizalmukat és egyenként fogok végezni, minden egyes családtaggal és végül a drágalátos vőlegényemmel. Annyira naiv. Folyamatosan azt hajtogatja, hogy meg fogja védeni a húgát, pedig ő hozza rá a végzetes veszélyt. – elkerekedett a szemem. „meg… fogja… védeni… a húgát…” ismételtem magamban a szavait, de képtelen voltam elhinni. Aaron egyáltalán nem foglalkozik velem. Nem ez nem lehet igaz. Biztos csak hazudik… Igen! Biztos így van! - Lassan el fogom ereszteni, hogy a saját szemével lássa, mit tettem… mit tett a családjával. Önmagát fogja hibáztatni, amiért mindenki meghalt körülötte és lassan az önnön vádolásába fog belepusztulni. – ekkor hisztérikus kacajt hallatott. – A van Heim család pedig felemelkedik. - ekkor elegem lett. A gyanúm miszerint Rachel csak a bajt hozza ránk beigazolódott. Felpattantam és egyenesen a bátyámhoz akartam rohanni, de Derek megállított.

- Tudom, hogy mindezt szeretnéd most rögtön megmondani Aaronnak, de gondolkozz reálisan. Van valami bizonyítékod erre az egészre? Nincs. Szerinted így hinni fog neked? A vak is látja, hogy utáljátok egymást. Azt fogja hinni, hogy csak szét akarod választani őket, teljesen alaptalanul. – érvelt. Azonban be kellett látnom, hogy igaza volt. Nem volt semmim, amivel alátámaszthatnám az állításaimat és tuti, hogy inkább hinne annak a borzalmas csajnak, mint nekem. Reménytelenül rogytam le a földre, arcomat a kezeimbe temettem. Fogalmam sem volt mit tehetnék. Mióta tudok az eljegyzésről, most először tört rám az érzés, hogy nem fogjuk tudni, megakadályozni az esküvőt. Most, hogy lenne valamim, amivel közéjük tudnék állni, egyszerűen képtelen voltam bízni a sikerünkben. Nálam volt az ütőkártya, de nem tudtam kijátszani. ~Mit tegyek?~ kérdeztem magamtól. A mennyezetre tekintettem. ~Mit tenne, most Matt?~ gondolkodtam el. ~Biztos nem ülne itt tétlenül… Igen! Ez az! Tuti, hogy nem hagyná annyiban, hanem keresné a következő elágazást, amin el lehet jutni a céljához!~ Fellelkesedtem.

- Igazad van. – néztem Derekre és felpattantam. – Még nincs rá bizonyítékom, de tudom, hogy így van, és nem adhatom fel! Kell lennie megoldásnak, csak még nem leltem rá!

- Ez a jó hozzáállás. – villantott egy sármos mosolyt és magához húzott. – Meg fogod találni a megoldást. Tudom! – elmosolyodtam és belenéztem abba az igéző barna szempárba, amit a magáénak tudhatott.

És akkor ismét megtörtént. Egy pillanat alatt megfordult velem a világ, ahogy az ajkait az enyéimhez érintette és hevesen csókolni kezdett. A szívem ezerrel vert és a tüdőm, mintha nem akart volna megtelni levegővel. Viszonoztam a csókját és érzésekkel töltöttem meg. Lekuporodtunk a földre és ott folytattuk. Az ő csókja teljesen más volt, mint azok, amit Nathanieltől kaptam. Sokkal valóságosabbnak tűnt, mint akkor. Azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk. Ezúttal senki nem szakított félbe minket. A hosszú csók után mosolyogva hajtottam a fejem Derek mellkasára. Lehunyt szemmel hallgattam minden levegővételét, közben a hajamat simogatta.

- Derek. – suttogtam, továbbra is csukva tartva a szememet.

- Igen?

- Lehet, hogy idiótának fogsz tartani, hisz alig ismerjük egymást, de… - itt egy pillanatra megálltam és szemeimet kinyitva mély levegőt vettem – szeretlek… - hát kimondtam. Felkészültem rá, hogy ott abban a pillanatban jót fog röhögni rajtam, majd közli, hogy gyerekes vagyok és faképnél hagy…

De nem így történt. Az államnál fogva felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. A kósza tincseket kifésült az arcomból és lágyan elmosolyodott. Megigézett az a mosoly. Szinte éreztem, hogy egyszerűen az orromnál fogva tudna vezetni, csak ezt kell bevetnie. 

Egy rövid csókot nyomott a számra és ismét elmosolyodott.

-   - Mégis hogy tarthatnálak idiótának? – kérdezte játékosan nevetve. – Hisz én is szeretlek.

A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem mentem kiugrik a helyéről. Mérhetetlenül boldog voltam. Egyre csak a szavait ismételgettem magamban. ~Én… is… szeretlek… én is szeretlek… én is szeretlek~. Egy órával korábban talán életem legrosszabb napjának könyveltem volna el azt a napot, de abban a pillanatban gyökerestül megváltozott a véleményem. Ez lett életem leges-legszebb és leges-legboldogabb napja.

Pár percig még ott ücsörögtünk a folyosón egymáshoz bújva, majd lassan ráeszméltünk, hogy nem lenne túl okos itt maradnunk, mert ha véletlenül Rachel kijön a szobából, és meglát, itt minket tuti rájön, hogy mindent hallottunk és akkor kinyír. Még idő előtt. Úgyhogy elindultunk kézen fogva végig a folyosón.

-   - Azt mondtad, alig ismerjük egymást, mesélj valamit magadról. – szólalt meg egyszer csak Derek kérlelően. Arcán huncut mosoly ült. Felvontam a szemöldököm, de aztán elmosolyodtam.

-   - Először te mesélj valamit. – néztem rá, mire felnevetett.

-   -Jól van. – megállt és szembefordult velem. – Varázsló vagyok. – mondta komolyan. Elhűltem, de aztán felnevettem.

-   - Jó vicc. – mondtam, mire megrázta a fejét.

-   - Ez nem vicc tényleg így van.

-    - De varázslók nem léteznek. – bizonygattam, mire apró nevetőráncokat véltem felfedezni a szeme alatt.

-   - Ahogy vámpírok se. – nézet rám jelentőségteljesen. Jogos. Majd előhúzott egy botot. Vagy valami olyasmit és felém mutatta. – Ez a pálcám. – magyarázta, majd egyetlen pálcaintéssel és valami számomra érthetetlen szó kimondásával elővarázsolt egy szál vörös rózsát és a hajamba tűzte. – Most már hiszel nekem? – nézett rám csintalan mosollyal, mire bólintottam. Eltette a pálcáját. – Most te jössz.

-   - Nem tudom, mit mesélhetnék. – gondolkodtam el.

-   - Egyszer említettél valakit, akiben bízol és meghalt. Mesélj róla. – sandított rám.

-   - Ah-ha… tehát erre ment ki a játék. - nevettem fel. - De rendben van, egyszer amúgy is el akartam mondani. - nagy levegőt vettem és belekezdtem. Közben természetesen mentünk tovább a folyosón. - Annak ellenére, hogy vámpír vagyok, nem akként nevelkedtem. Egy emberi házaspár nevelt fel, akiknek már volt egy nálam öt évvel idősebb fiuk. Ő volt a bátyám. Mivel egészen a 17-dik születésnapomig nem tudtam a származásomról a család tagjaként nőttem fel. Matt, így hívták a bátyámat. Ő állt mindig is a legközelebb hozzám. - a múltba révedtem-mindenre megtanított, mindenben segített és mindig megvédett engem. Szinte nem is volt olyan dolog, amiben ne támogatott volna. Ezen kívül, kedves volt, jószívű és népszerű. Amikor kicsi voltam elég volt csak annyit mondanom, hogy Matt Grace húga vagyok és akkor rögtön nem piszkált senki. Felnéztem rá és ő volt a példaképem. - ekkor lehajtottam a fejem. - De aztán a nyár közepén elmentem egy buliba, ő pedig velem jött, mert a fejébe vette, hogy csak avval jöhetek össze, akit ő alkalmasnak talál arra. Még mindig azt kívánom, hogy akkor bár gondoltam volna meg magam és maradtam volna otthon. De nem maradtam. Éppen hazafelé tartottunk a buliból, a kocsiban ülve, ő vezetett, amikor egy kereszteződésnél az ő oldaláról belénk hajtott egy autó. Nekünk volt zöld jelzésünk, de a másik autónak a sofőrje részeg volt, nem nagyon zavartatta magát. Mattet… - itt elcsuklott a hangom. Nagy levegőt vettem és folytattam. - Mattet életveszélyes sérülésekkel vitték kórházba, én megúsztam karcolásokkal. Matt mindenféle gépekre kötve feküdt kómában, a kórházban, egy hétig. - könnyek szöktek a szemembe, mire Derek magához ölelt. - Végig ott voltam mellette, képtelen voltam elmenni mellőle. Az ágya mellett ülve vártam, hogy felébred, de… de... - ekkor végérvényesen kitört belőlem a sírás. - de nem ébredt fel. Soha többé. A szervezete egy héttel később feladta a harcot, és Matt meghalt. Akkor végérvényesen megváltozott az életem.

-   - Sajnálom. - suttogta és a könnyeket kitörölve a szememből homlokon csókolt. - De most már itt vagyok neked és vigyázni fogok rád. Ígérem. - mondta határozottam, mire megnyugodtam.

-   - Köszönöm. - suttogtam és megcsókoltam. Ekkor vettem észre, hogy Aaron a hátunk mögül közeledik felénk. Megragadtam Derek csuklóját és magammal húztam. - Itt jön Aaron. - magyaráztam, amikor megláttam értetlen tekintetét. Vette a lapot és utánam futott. Az ikertestvérem is úgy tűnt futni készül, ami igencsak rossz jelnek számított, hisz ha komolyan vette a dolgot, ő volt a leggyorsabb az egész családban, sőt, talán még a vámpírok közt is. Bepánikoltam és az első ajtóhoz léptem, ami az utamba került, hogy bemeneküljünk. Azonban az zárva volt, így hát én is gyorsabbra kapcsoltam (szegény Dereket meg szinte húztam magam után). De a következő szoba ajtaja szerencsére nyitva volt. Dereket betuszkoltam a szobába, aztán még mielőtt beléptem volna még ránéztem Aaronra. Arcára hirtelen ijedtség ült ki és felém rohant.

-   - Neee! – kiabálta - Sophia, ne menj be oda! - de ügyet sem vetettem rá, hanem sietve beléptem és Derek egy egyszerű varázslatával maginkra zártuk az ajtót.

-   - Hát ti meg mit… - hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot, mire ijedten megpördültem a tengelyem körül és csak reménykedni mertem benne, hogy képzelődöm. De nem, ahogy a hang irányába fordultam szembe találtam magam vele. Teljesen elhűltem és láttam rajta, hogy ő is megdöbbent, vagy inkább megijedt. A lélekjelenlétem kezdett elhagyni. Derekbe kapaszkodtam és próbáltam ellenállni az ájulásnak, nem túl sikeresen.

-   - M… M… Matt… - nyögtem ki és egy szempillantás alatt minden elsötétült.