35.rész

Íme az új rész! Lécci írjatok véleményt! Jó szórakozást!^^

*Derek*

Rohantunk Aaron elől, aztán Sel egyszer csak belökött egy szobába, aztán ő is belépett. Arra kért, hogy zárjam be az ajtót, amin kicsit csodálkoztam, hisz néhány perccel azelőtt még el se hitte, hogy varázsló vagyok, de megtettem. Azonban nem voltunk egyedül a szobában.

- Hát ti meg mit… - szólalt meg a szoba lakója, de amint Sel megfordult elcsuklott a hangja. Én is feléjük fordultam és egy magas srácot pillantottam meg. Szőkésbarna haja tüsire volt nyírva, azonban volt pár hosszabb tincs, ami az arcát keretezte. Szemei sötétkékek voltak és ijedtségtől csillogtak. Hirtelen Selre pillantottam és elkerekedett a szemem. A szín kiszaladt az arcából és holtsápadtan bámulta a srácot. A keze remegett és látszott rajta, hogy a magabiztosságát is elvesztette.

- M… M… Matt? - kérdezte remegő hangon és a karjaimba zuhant. A névre elcsodálkoztam, de nem sok időm volt ezen gondolkodni, mert a fiú rögtön mellettünk termett és aggódó tekintettel simította meg Selena arcát.

- Sel… - suttogta, majd a karjaiba vette és lefektette az ágyra. Még ellenkezni sem volt időm.

Már épp rá akartam kérdezni, hogy mégis ki a búbánat ő, amikor dörömbölést hallottunk.

- Sophia! Engedjetek be! - Aaron volt az. Eleinte nem akartam eleget tenni a kérésének, de kezdett nagyon kiakasztani a helyzet, úgyhogy ajtót nyitottam. Mint egy szélroham, úgy rontott be a szobába és rögtön megpillantotta Selenat.

- Sophi… - lépett oda hozzá és megsimította az arcát. - Mi történt? - nézett rám, de szinte láttam rajta, hogy tudja a választ.

- Egyszerűen megpillantotta azt a srácot és elájult. - magyarázta a számomra ismeretlen fiúra bökve. Aaron összeráncolt szemöldökkel bámult rá.

- Miért nem vagy képes magadra zárni azt a nyomorult ajtót? Tudhattad volna, hogy akármikor benyithat és akkor ez lesz. - rótta meg a fiút, mire az lerogyott a székére. Ránézetre is jóval idősebbnek tűnt Aaronnál, mégis tűrte, hogy az így bánjon vele. Olyan furcsa volt. Bár az arcán is látszott, hogy nagyon megérintette a dolog, mert nem igazán tudta hová tenni a helyzetet. Tekintetében tanácstalan fény csillogott.

- És akkor most mi lesz? - kérdezte tanácstalanul, mire Aaron felsóhajtott.

- Elmondjuk neki. - nézett lágyan a lányra - Nem tehetünk mást. - mondta, mire a másik srác komoran bólintott. Én meg természetesen egy kukkot sem értettem az egészből. A leghőbb vágyam az volt, hogy leléphessek és beszéljék meg maguk közt a gondjaikat, de nem akartam itt hagyni Selenat. Igaz Aaron annak idején azt mondta, hogy egyedül azért olyan hideg hozzá, hogy megvédje, mégis rajta akartam tartani a szemem.

*Selena*

Amikor magamhoz tértem egy ágyon feküdtem. Elsőre megkönnyebbültem, hogy csak egy álom volt az egész, de aztán lopva körbepillantottam és csalódottan konstatáltam, hogy ez a valóság. Derek a falnak dőlve állt, Aaron az ágyam szélén ült, Matt pedig... Matt! Ismét az ájulás kerülgetett, de most ellent tudtam állni. Matt a térdére könyökölve ült a székén, arca gondterhelt volt. Felültem az ágyon, mire mindannyian felém fordultak. 

- Sophia! - sóhajtott fel Aaron megkönnyebbülten, de rá se hederítettem. Egyre csak Mattet bámultam, aki egy ideig állta a tekintetemet, aztán lehajtotta a fejét. Ekkor körbenéztem, szemeimet végigvezettem a három fiún, majd a pillantásom Aaronon telepedett meg.

- Elmagyaráznátok, hogy mi a frászkarika folyik itt?! - szegeztem ingerülten a kérdést az ikertestvéremnek és a tudtommal halott bátyámnak. Mindketten lesütötték a szemüket és először nem is akartak válaszolni, de aztán rászánták magukat.

 - Sophia… - kezdett bele halkan Aaron, majd nagy levegőt vett és folytatta. - Ő itt tényleg Matt. - nézett rám sokatmondóan. Ha eddig még hittem benne, hogy mindez csak képzelgés, most ez a kis reményem is elhamvadt.

- De! Ez lehetetlen! - csattantam fel riadtan, de képtelen voltam elfogadni. - Matt meghalt! - mondtam, mire Aaron lesütött szemmel megrázta a fejét. "Matthez" fordultam támogatásért, de ő egyszerűen csak bámulta a padlót. Képtelen voltam elhinni, amit hallok és látok. Az egész, egyszerűen irreális volt.

- Sophia… - szólalt meg ismét Aaron, de én még csak nem is pillantottam rá. - Hazudtam neked, amikor azt mondtam az óta figyellek, mióta vámpírrá változtál. - fél szemöldökömet felhúzva az ikertestvéremre sandítottam. - Már sokkal korábban tudtam, hogy a testvérem vagy és akkor is ott voltam, amikor autóbalesetet szenvedtetek. De nem avatkozhattam közbe. Annyira megörültem, hogy épségben megúsztad, de láttam, hogy teljesen összetörtél, Matt miatt, aki viszont válságos állapotban volt. Képtelen voltam ezt nézni. Így hát hosszas gondolkozás és egy meglehetősen vad vita után annak ellenére, hogy mellesleg nem igazán szimpatizáltam a sráccal… vámpírrá változtattam. - Elkerekedtek a szemeim, egyre kevésbé voltam képes felfogni a helyzetet. Támogatásképp Derekre pillantottam, de neki csak megvillant a szeme. Mintha még dühös is lett volna. Így hát visszafordultam, egyenesen a gondolataimba. Matt vámpír… Ide-oda kapkodtam a fejemet a két fiú között, de mind a kettő kerülte a tekintetemet.

- Nem! Ilyen nincs! Hisz ott voltam, amikor meghalt. Nem lélegzett és semmi életjelet nem adott! - bizonygattam kétségbeesetten az igazamat. Nem arról volt szó, hogy nem örültem Mattnek, hisz elmondani sem tudom mennyire hiányzott és hogy hányszor volt szükségem rá. Mégis olyan szinten sokkolt ez az egész, hogy egyszerűen nem fért a fejembe. Ha tényleg úgy van, ahogy mondják, akkor eddig miért nem jelentkezett? Már régóta tudok a vámpírokról, akkor meg miért nem tudták bevallani nekem? Olyan volt, mintha nem is érdekelném az "egykori" bátyámat, ez viszont felettébb nagy dühvel töltött el.

- Matt nem teljesen úgy változott át, ahogy te. – kezdett el hosszas gondolkodás után magyarázkodni, és szemeiben valami olyan is látszott, hogy „na, most ezt, hogy magyarázzam el?” – A te ereidben mindig is folyt vámpírvér, csak nem volt túl erős. Azonban egy átlagos emberben, mint Matt ez nincs meg. Ennél fogva mikor átváltoztatunk egy halandó embert először úgymond „Meg kell halnia”. – magyarázta – Magyarul miután átváltoztattunk valakit, van egy kb. 24 órás időszak alatt az illető, amolyan tetszhalott állapotba kerül. Amikor Mattel ez történt, akkor nyilvánították halottnak. – elkerekedett a szemem. Felálltam és a bátyámhoz sétáltam. Óvatosan megsimítottam az arcát.

- Tényleg te vagy az? – kérdeztem halkan. Rám pillantott. Mélykék szemeiben látszott, hogy sajnálja az egészet. Megráztam a fejem. – Nem! Nem! Mondd, hogy nem te vagy Matt! Kérlek! – könyörögtem neki, de ő csak lehajtotta a fejét. Ezek szerint ez az egész igaz. Ráadásul biztos mindenki tudott róla a kastélyban csak én nem! A saját bátyámról, akit halottnak hittem. Könnyek szöktek a szemembe és ide-oda kapkodtam a fejem Aaron és Matt között. – Miért tettétek ezt velem? – kérdeztem zokogva, majd tekintetemet Mattre vetettem, aki immáron állta azt. –Miért TETTED ezt velem? Velünk? El nem tudod képzelni mit éltem át miattad! Azt, hogy mi lett belőlem, miután „meghaltál”… - ijesztő volt kimondani ezt a szót, miután ott állt előttem. – Vagyis hát nem is haltál meg! Eltűntél! Annyira hiányoztál nekem. Annyiszor volt rád szükségem és te nem voltál ott. – néztem rá sokatmondóan. – És a szüleid? – lesütötte a szemét – Szerinted őket nem viselte meg a dolog? – ennyi volt teljesen kifakadtam. De nem tudtam magamban tartani tovább. Vad tekintetemet az ikertestvéremre vetettem. – Miért nem mondtad el? Hisz már nagyon régóta tudok a vámpírokról? – komoran elfordította a fejét. Nem akart válaszolni, úgyhogy meguntam. Fogtam magam és kirohantam a szobából. Az ajtóból dühödt pillantást vetettem rájuk. – Utállak titeket! – kiabáltam nekik. Úgy éreztem átvertek és mindenki rajtam röhög. Becsaptam magam mögött az ajtót és zokogva rohantam a szobám felé.

- Sel, várj! – hallottam a hátam mögül Derek aggódó hangját.

- Lécci, most hagyj békén! – kiáltottam neki oda sem nézve.

Lépteinek hangja teljesen elhalkult, ebből rájöttem, hogy megállt. Nem akartam megbántani, de most egyedül akartam lenni. Berohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Zokogva vetettem rá magamat az ágyamra és nem akartam senkivel sem találkozni. Már egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy ezt a napot hova soroljam. Jó-e vagy épp rémes? De már az sem érdekelt. Kirekesztettnek éreztem magam.

*Aaron*

Mélységes bűntudatot éreztem, mert megbántottam Sophiat. Emellett dühös is voltam, mert ha az az idióta nem hagyja nyitva a szobájának az ajtaját, akkor ez az egész meg sem történt volna. De megtörtént és már nincs mit tenni. Lesütött szemmel ültem az ágyon. Dühösen csaptam bele az ágy párnájába.

- Sajnálom, Aaron. – mondta Matt és felállt. – Az egész az én hibám. – megráztam a fejem.

- Nem csak a tied. – ismertem be – Nem szabadott volna hagynom, hogy bejöjjön ide. De ez van. – fanyarul elvigyorodtam – De legalább, most már nem csak engem utál, hanem téged is.