36.rész

*„Aaron”*

Amikor Derek Sophia után rohant, vigyorogva néztem utánuk, majd a tekintetemet „Mattre” vetettem és mindketten felnevettünk.

 - Ilyen jól, még sosem sikerült a színjáték. – vigyorgott „Matt”, egyetértően bólogattam, majd visszaváltoztattam magunkat az eredeti alakunkba. A nővérem kifésülte tejfelszőke tincseit az arcából és tovább vigyorgott.

    - Ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni. A csaj totál kikészült és a sokktól még leleplezni sem volt képes minket. Az egészet bevette! – nevettem.

      - Ciel, Ciel, Ciel, te rossz fiú. – rázta a fejét Yvett, visszafojtva a nevetését.

Igaz, ami igaz ennél jobban még sose sikerült senkit átvágnunk az átváltozással. Bár egy kicsit féltem, hogy a csaj ismét leleplez, mint amikor korábban Aaronná változtam. Mondjuk Yvett gondolatolvasó képessége is igen jól jött. Röhögcsélve mentünk ki a szobából és vettük az irányt a bálterem felé.

*Selena*

A fejemet a párnámba fúrtam és úgy zokogtam. Nehezemre esett elfogadni ezt az egészet. Nagyon rosszul esett, hogy annak ellenére, hogy Matt él, nem szólt nekem. Nem vallott ez rá. Azt hittem én vagyok neki a legfontosabb. Ráadásul egész végig hozzám se szólt. Gyötörné a bűntudat, vagy mi?

      - Mi van veled Matt? – sírtam a párnának. – Miért nem vagy önmagad?

Valaki kopogtatott. Először el akartam zavarni, de mi van akkor, ha anya, vagy Stephanie az. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, megigazítottam a ruhámat és ajtót nyitottam. Derek volt az. Halványan elmosolyodtam.

      - Bejöhetek? – kérdezte lágyan, mire bólintottam. Belépett és becsuktam utána az ajtót.

      - Bocsánat… a korábbiért. Kicsit kikészített ez az egész. – szabadkoztam szemlesütve. Odalépett hozzám és megsimította az arcomat.

   - Megértelek. – suttogta – Hidd el szerintem én is kiakadtam volna hasonló helyzetben. - a szemei megnyugtatóan csillogtak. Elmosolyodtam és egy puszit nyomtam az arcára.

      - Köszönöm. – ő is elmosolyodott és leültünk az ágyamra.

Percekig ücsörögtünk csendesen. A vállára hajtottam a fejem és ismét utat engedtem a könnyeimnek, amik immáron alig-alig potyogtak. Derek a hajamat simogatta.

      - Jut eszembe… - szólalt meg hirtelen. – Nem sokkal az után, hogy mi kijöttünk egy tejfelszőke srácot és csajt láttam kijönni a szobából és láthatóan nagyon jól szórakoztak. El nem bírom képzelni, hogy min. Szerinted? – vonta fel a szemöldökét. Felemeltem a fejem és a szemeibe néztem.

     - Mindkettő ugyanolyan szőke volt és vékony? – kérdeztem komolyan, mire bólintott. – Akkor mindent értek. – pattantam fel. 

Derek értetlenül bámult rám, de pillanatnyilag nem foglalkoztam vele. Már egyáltalán nem sírtam, sőt boldog voltam. Meg némiképp dühös. Aaron és Matt nem vert át engem. Biztos a szőke srác volt, aki korábban is felvette már az ikertestvérem alakját. De akkor most miért nem sikerült lelepleznem? A múltkor olyan bénán játszotta, hogy seperc alatt lehullt róla a lepel, de most semmit se vettem észre. Ennyire sikerült volna beleélnie magát a szerepbe? De várjunk csak! A múltkor csak egyikőjük volt átváltozva, de most ketten kellett, hogy legyenek! Ez is sehogy se jön össze! Talán mindketten át tudnak változni? Egyforma a képességük, mint az enyém meg Aaroné? De nekünk valószínűleg azért egyforma, mert ikrek vagyunk. Akkor ők is ikrek? Nem lepne meg. Amilyen egyformák… Na, de eltértem a lényegtől. A fontos az, hogy Matt mégsem él. Erre némileg megint elszomorodtam. Valamilyen szinten olyan boldog voltam, amikor kiderült, hogy Matt mégis él. Új reménnyel töltött el, még ha legbelül tudtam is, ha egy így is van, akkor sem mondhatom el a szüleinek, meg senki másnak, hisz mindenki halottnak hiszi. De akkor is itt lett volna mellettem, már annyira hiányzott. Azonban neki biztos úgy a legjobb, ahogy van. Egy jobb helyen van és egyszer még biztos találkozni fogok vele. Ééés, megint csak eltértem a tárgytól… Miért nem vagyok képes koncentrálni legalább pár percig.

Fel alá sétálgatva a szobámban magamban viaskodtam önmagammal. De örültem. Szegény Derek bizonyára értetlenül bámult rám, de annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem rá.

   - Selena! – kiáltott rám, gondolom sokadjára, mire felkaptam a fejem. Sikerült felébresztenie az mélázásomból. – Mi a baj? – lépett oda hozzám és megérintette a vállamat. – Olyan furcsán viselkedsz. Már vagy százszor szóltam, de rám se hederítettél.

   - Semmi bajom. – mondtam csilingelő hangon. – Sőt nagyon boldog vagyok! Vagyis, hát az leszek, ha beszéltem Aaronnal és beigazolódottak a gondolataim. – továbbra is értetlenül bámult rám.

    - Milyen gondolataid? És mi köze van azokhoz Aaronnak? Nem értelek, Sel. – kérdezősködött, de nem válaszoltam semmi, hanem egyszerűen csak megragadtam a csuklóját és magam után rángattam.

      - Gyere, meg kell keresnünk Aaront! – mondtam határozottan.

      - De miért? – kérdezte némileg pánikolva, de azért futott utánam.

    - Az most lényegtelen, majd később elmagyarázom. – vetettem oda neki futó válaszként és tovább rohantunk.

Egyenesen a bálterembe siettem, mert úgy gondoltam, onnan talán láthatta valaki a bátyámat. Rögtön meg is pillantottam Rachelt, úgyhogy lelassítottam és kimért léptekkel közeledtem felé, hogy ne vegye észre, hogy akármi érdekes is történt. Ha valaki, ő biztosan tudja, hol lehet Aaron, hisz az utóbbi időben – sajnos – ő állt hozzá a legközelebb.

   - Szia, Rachel. – köszöntem neki nyájasan, mikor odaértem hozzá. Szerencsére egyedül ücsörgött egy asztalnál, habár úgy tűnt, ennek ő nem igazán örül. 

    - Mit akarsz? – rontott rám nem túl kedvesen. Hét igen, nem volt társaságunk, így nem tartotta magát a tettetett jó modorához.

     - Öhm… Csak azt akartam megkérdezni, nem tudod-e véletlenül, hogy hol találom a bátyámat? – folytattam, ugyanolyan kedveskedően, ahogy elkezdtem.

     - Szerinted itt ülnék egyedül, ha tudnám? – kérdezett vissza gunyoros hangnemben, és kezdett egyre jobban kihozni a sodromból. Képes lettem volna ott helyben megfojtani, mindenért, amit Aaronnal művel. Felsóhajtott. – Ha a véleményem érdekel, szerintem épp emészti önmagát az udvaron, mert megbántotta a kis húgocskáját – a „kis húgocskáját” olyan undorral mondta, hogy szerintem még senkitől sem hallottam olyat.   - Nehogy félre érts. – tette hozzá – Nem azért segítek nektek, mert jól esik, hanem azért mert rossz képet alkot rólam, ha együtt látnak veletek. – pillantott sokatmondóan Derekre és rám. – De ha megtaláltátok közöljétek vele, hogy már egy órája rá várok és, hogy nem így kell viselkednie a menyasszonyával. Most menjetek. – hessegetett el bennünket. A kezem ökölbe szorult. Nem tetszett ez a lekezelő hangnem, de türtőztettem magam. Nem hiányzott még egy balhé.

     - Köszönjük. – mondtam erőltetetten és ismét csak megragadtam Derek kezét és szegényt kiráncigáltam a teremből, egyenesen az udvarra.

Miközben átsiettünk a báltermen, futva megpillantottam a „szőkéket” és a fejemmel feléjük intettem, mire Derek biztosított róla, hogy igen, ők voltak,akiket látott. Szerencsére az udvaron meg is találtuk Aaront egy padon ült a térdeire támaszkodva. Arca komor volt, és ahogy elnéztem, jó ideje lehetett ott. Ez is a gyanúmat igazolta. Leültem mellé és átkaroltam. Hideg volt, teljesen kihűlt. Derek zsebre tett kézzel állt egy kicsit távolabb, de megértettem, hisz korábban Aaron rá támadt.

      - Mit csinálsz itt? – kérdeztem halkan, mire rám nézett. Tekintete fásult volt és nem válaszolt. – Mióta ülsz itt.

      - Mióta bementél. – suttogta. Elkerekedett szemem. Ezek szerint tényleg órák óta ülhet itt kinn. 

      - Akkor nem is voltál a szobám közelében az elmúlt két órában?

     - Nem! Mondtam, hogy itt voltam. – védekezett, aztán felcsillant a szeme. Gyanakodva és némileg aggódva tekintett rám. – Mi történt? – kérdezte, de ügyet sem vetettem a kérdésre.

      - Matt él? – kérdeztem halkan, de komolyan.

   - Nem. – rázta a fejét – Hisz, tudom, hogy ott voltál, amikor meghalt. Honnan veszed ezt? Ne beszélj butaságokat. – rázta a fejét. A hír sokkolt, ismét csak olyan érzések törtek rám, mint amikor meghalt a bátyám. Mintha ismét elveszítettem volna. Legbelül, a korábbi kirohanásom ellenére, reménykedtem benne, hogy mégis él. De természetesen ez lehetetlen. – Mi történt? – kérdezte ismét.

    - Semmi. – lágyan elmosolyodtam és átöleltem Aaront. – Köszönöm, hogy te itt vagy nekem. De most mennem kell. Van egy kis dolgom. – felálltam és Derekkel együtt elindultam befelé. – Te is gyere be, már így is túl sokáig voltál kinn. Nem tesz jót. – néztem vissza Aaronra. – És különben is a menyasszonyod már nagyon hiányol. – vetettem oda gunyorosan, mire megvillant a tekintete.

Mikor már elég távol értünk tőle és kettesben voltunk a folyosón odafordultam Derekhez. 

      - Tudom, hogy leplezzük le Rachelt. – mondtam neki csillogó szemekkel, mire kérdőn nézett rám.