38.rész

Szijasztok! Először is szeretnék bocsánatot kérni, hogy egy ideje nem hoztam részt, de nem voltam netközelben. Mégis köszönöm, hogy addig is aktívan látogattátok a blogot, továbbá köszönök minden szépet, amit eddig komiban írtatok. Remélem ez is el fogja nyerni a tetszéseteket. ^^

Már csak azt kellett kitalálnunk, hogy kinek az alakját felvéve csalják csapdába Rachelt.

Miután lezsíroztuk a dolgot a szőke testvérpárral, visszatértünk a bálterembe. Derek felvette a zakóját, hogy ne látszódjon az ingjén a szakadás és ne vegyenek észre semmit a kint történtekből. Stephanie azonban még így is letámadt minket, hogy hol voltunk. Arca aggodalmas volt, és ahogy a szavaiból kivettem, korábban a nem kissé kihűlt Aaronnal is találkozott. Komolyan nem vagyok képes megérteni, hogy miért aggódik ennyit, hisz vámpírok vagyunk, vagy mi a szösz, gyorsan gyógyulunk, még ha meg is sérülünk. Ha meg komoly lett volna a baj, akkor gondolom oltári nagy feltűnést keltett volna az egész incidens.

A bál végéig már nem történt semmi. A szőkék úgy tettek, mintha nem is ismertek volna minket, bár én se nagyon akartam, hogy kapcsolatba hozzanak velük. Valahogy nem nagyon voltak szimpatikusak, de szükségünk volt a segítségükre. Egyedül Rachel frusztrált egyre jobban, pontosabban az arcán ülő álszent vigyor. Azok után, amit hallottam tőle, még jobban kezdtem gyűlölni és minden vágyam az volt, hogy Aaron ne kösse össze vele az életét.

A bál végén, valamikor éjfél körül még visszakísértem Dereket az erdő szélére.

- Biztos, hogy nem akarod, hogy veled menjek? - kérdeztem, mikor odaértünk, az út során immáron sokadjára. - Megpróbálhatnám kimagyarázni a történteket. - Derek megrázta a fejét.

- És mégis, hogy akarnád kimagyarázni? - nevetett fel, mire megvontam a vállam.

- Tán csak kitalálnék valamit. - pillantottam a csillagos égre.

- Nem, jobb, ha ezt most magam oldom meg. - mosolyodott el bíztatóan, majd közelebb lépett hozzám. Megsimította az arcomat és megcsókolt. Oltárian hideg volt ott kinn az erdő szélén és szinte vacogtam, azonban a csókja egy pillanat alatt felforrósított. Miután elváltunk egymástól, akkor is ott égett az ajkaimon az övének az érintése.

- Hamarosan találkozunk-suttogta a fülembe és egy puszit nyomott a homlokomra. Hirtelen belém csapott a gondolat, hogy ha most Derek elmegy, (még ha nem is hosszú időre) vajon képes leszek-e végigcsinálni a hadműveletet Rachel ellen. Ráadásul biztos, hogy a szülei sem fognak annak örülni, hogy miközben nálunk volt, a fiuk megsérült. Talán nem is engedik, hogy többet találkozzunk. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna Derek rám vetette megnyugtató tekintetét. - Minden rendben lesz. Le fogjuk leplezni Rachelt és megmentjük a testvéredet. - mosolygott melegen és megölelt és adott még egy puszit a homlokomra. Aztán elindult az erdő. Ott ácsorogtam, mindaddig, amíg el nem tűnt a sötét rengetegben. A gondolataimba mélyedve indultam hazafelé. Meg fogjuk menteni a testvéredet. FOGJUK! MI fogjuk megmenteni Aaron! Egyre csak ezek a szavak kavarogtak a fejemben. Ezek szerint Derek mellettem áll és segíteni fog. Hirtelen tele lettem reménnyel és önbizalommal. Sikerülni fog!, Nem bukhatunk el! Ezekhez hasonló gondolatok váltották fel az aggodalmaskodásomat. Arcomon virító mosollyal léptem be a kastélyba, ahol nem várt fogadóbizottság köszöntött. Anya, Stephanie és Aaron álltak az előtérben. A nagynéném csípőre tett kézzel, komor tekintettel, várakozóan bámult, Vanessa szemeiben azonban némi aggódást is véltem felfedezni. Az ikertestvérem a falnak dőlve állt karba tett kézzel és ugyan nem nézett rám, mert a feje le volt hajtva és sötétvöröses tincsei takarták a szemét, de el tudtam képzelni mi mindent mutathat egyetlen pillantása.

- Sophia! - szólalt meg anyu és tekintetében féltő tűz lobogott. - Beavatnál bennünket, hogy hol a kénköves ménkűben jártál? Halálra aggódtuk magunk érted! - lesütöttem a szemem, habár el nem bírtam képzelni, hogy a vámpírok belehalnak az aggodalomba. Mert hát számtalan módról hallottam, hogy miként lehet eltenni egy efféle halhatatlant a láb alól, de hogy pont evvel nyírnák ki őket? Ez kész képtelenség.

- Sajnálom. Csak haza kísértem Dereket. - magyaráztam lesütött szemmel.

- Csaaak?!  - villant meg Stephanie szeme is. - Van róla egyáltalán fogalmad, hogy milyen veszélyekkel jár, éjnek évadján az erdő és a birtok közt sétálgatni. Legalább magaddal vihetted volna Aaront, hogy legyen, aki az erdőtől téged hazakísérjen!

- Nincs szükségem kísérgetésre, tudok magamra vigyázni! - csattantam fel. Az hiányzott volna még, hogy Aaron velünk jöjjön, aztán meg mikor a lehető legtávolabb kerültünk a birtoktól rátámadjon Derekre. Kösz, de nem. Amúgy sem történt semmi. - Bízzatok már bennem! - vetettem a szemükre. - Legalább egy kicsit! - avval fogtam magam és berohantam a szobámba. Senki nem szólt utánam és a beszélgetésüket sem hallottam. Már nem mintha érdekelt volna.

A következő hét minden pillanata az esküvőről szólt. Ilyen ruha, olyan ruha, díszítések, sütemények, vendégek. Nekem már herótom volt tőle. Ráadásul a hét közepén Rachel családja is megérkezett, pontosabban a szülei és a nagybátyja. Ők voltak az összes vendég a menyasszony oldaláról (na, nem mintha a vőlegényéről többen lettek volna) és nem voltak sokkal tűrhetőbb jelenségek Rachelnél. De legalább rájöttem a megoldásra. Úgy tűnt nagyon jó kapcsolatban van az anyjával és folyamatosan csak sugdolóztak. Egyfolytában csak kuncogtak a környezetükön, és ahogy az arckifejezésükből kivettem, jól kibeszélhettek mindenkit a házban. Ő volt a megfelelő személy. Vele lehetne a legközelebb férkőzni Rachelhez. A hírt természetesen a szőke testvérpárral is megosztottam (természetesen egy eléggé eldugott helyen, ahol senki sem láthatta, hogy kapcsolatban állunk egymással).

-         - És mit akarsz mégis, hogy valósítsuk meg? – csattant fel Yvett. – Azt hiszed, hogy csak úgy csettintésre megy?

-         - Nem tudom, hogy hogy megy ez az egész, de amit láttam elég jól csináltátok, pedig tudtommal akkor még nem is ismertetek engem. – néztem rájuk és próbáltam bíztatni őket. De a csaj csak kötötte az ebet a karóhoz.

-         - Emlékeztetnélek, hogy sikerült leleplezned Cielt. – próbált meggyőzni az igazáról, de nem hagytam magam.

-         - Igen, és ha jól emlékeszem, akkor Ciel azt mondta, hogy eddig nem igen leplezték le, még főnemesi családból származók se. – érveltem, szóra nyitotta a száját, de nem hagytam szóhoz jutni. – És tudom, hogy ti játszottátok el Aaront és Mattet, amikor elmondták nekem, hogy Matt él. – erre elkerekedett a szemük. Látszott, hogy nagyon megleptem őket. Elmosolyodtam. – Csak utólag jöttem rá, amikor Derek látott titeket kijönni a szobából. Csak akkor tudtam összerakni a képet. – magyaráztam és valamennyire mintha fel is lélegeztek volna. – Nem tudom, hogy hogyan csináltátok, de esküszöm, hogy az alatt az idő alatt semmit. Ismétlem: SEMMIT! nem vettem észre az egészből. – mondtam nyomatékosan. Láttam rajtuk, hogy kezdik kapizsgálni, mire célzok. 

-         - Tehát azt mondod, csináljuk azt, amit akkor. – szűrte a lány, a fogai közt. Nem tetszett neki a dolog. Tudta, hogy tudom, amit tudok és ezt utálta. Bólintottam. 

-         - Rendben. – sóhajtott fel Ciel, de a szeme mintha felcsillant volna. Tetszett neki az ötlet és szerintem kihívásnak tartotta.