42.rész

Hát ismét feljebb léptünk egy ezressel és túlléptük a 6000 oldalmegjelenítést is, köszönöm nektek! Olvassátok továbbra is és akkor jöhet a következő^^

Íme a már várva várt új rész! Nem lett túl hosszú, de jó szórakozást hozzá^^ Remélem tetszeni fog, komikban várom a véleményeteket :D

Anya tekintete hűvös volt, Dereké ijedt, a szülei pedig komoran vettek szemügyre bennünket. Ide-oda kapkodtam a pillantásomat és úgy tűnt egyedül én nem vagyok tisztában a helyzettel. A levegő szinte forrott. Látni véltem a villámokat a szikrázó tekintetek között, Anya ellépett az asztalról.

-         - Mit akarsz itt, Valencia? – nézett Wongstékra. Nem tudtam pontosan melyiküknek szóltek a szavai, de a Valenciat úgy ejtette ki a száján, mint valami szitokszót. A házaspárnak még csak a szeme sem rebbent.

-         - Hazaviszem a fiamat. – jelentette ki hűvösen Elizaila Wongst. – Nem akarom, hogy ennél jobban is elrontsátok az életét, von Darksteinok!

-         - Nem a mi hibánk, ami történt! – vette védelme alá a családunkat anya és én továbbra is tanácstalanul bámultam. 

Válaszokat várva néztem Derekre, aki erre sajnálkozó pillantást vetett rám és elfordította a fejét, Ő sem akart nekem megmagyarázni semmit. Miért titkolnak el előlem mindent? Ez pont olyan, mit az az időszak, amikor vámpírrá változtam. Hetekig nem tudtam semmiről, aztán egyszerre szakadt a nyakamba az egész. Már akkor eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni, hogy még egyszer ez történjen velem. És mégis hagytam… Vagyis még nem! Ki fogok deríteni mindent! Bármi áron!

-         - Dehogynem! A te családod hibája, a TI hibátok! – mondta nyomatékosan Mrs. Wongst, majd Derekre nézett. – Gyere! - a fiú felém fordult és meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem, így csak egy félszeg puszi lett belőle. Rosszul esett, de az még inkább, hogy még ő sem ad válaszokat nekem. A szemem sarkából láttam, hogy csüggedten lépdel a szüleihez. A Wongst házaspár (inkább anyuci) rideg tekintettel méregetett engem. – Te pedig, tartsd távol magad a fiamtól, mocskos vámpír! – mondta nekem ellentmondást nem tűrően, aztán fogták magukat és elmentek. 

Derek bocsánatkérően nézett rám az ajtóból, én meg lassan már azt sem tudtam miért akar bocsánatot kérni.  Aztán eltűntek az ajtón. Nem kellett kikísérni őket. Mindenki csendben állt, vagy ült a helyén, nyomasztott a szótlanság. Az asztalra csaptam és már épp bele akartam kezdeni a mondandómba, amikor Aaron belépett. Kezei zsebre voltak téve, tekintete szokás szerint hanyag és lesajnáló volt, akárcsak a mozgása.

-         -Azok , akik most elmentek… - fordult lassan az étkezőben lévőek felé, és futatta végig rajtunk a pillantását. Rajtam megállt és csak utána folytatta. – azok voltak, akinek gondolom őket? 

Vajon miért volt olyan érzésem, hogy csak miattam használta ezeket a szavakat, hogy ne tudjak többet? Anya leült a székre és nem válaszolt neki, csak nézett maga elé. Stephanie bólintott a kérdésre. El bírtam képzelni, hogy Aaron kezei ökölbe szorulnak a zsebében, és rám nézett. Tekintetébe most leheletnyi aggodalom is keveredett.

-         - Gondolom Derekért jöttek. – sóhajtott fel. Ezen már felhúztam magam és ismét az asztalra csaptam, immáron felpattanva.

-         - Nem látod? – fakadtam ki. – Azt mondtad láttad elmenni őket, akkor Dereket is látnod kellet! – kiabáltam.

-         - Sophia, nyugodj le. – mondta halál nyugodtan Aaron.

-         - Nyugodjak le? Nyugodjak le?! – üvöltöttem a bátyámra. – És mégis miért tenném. A barátomat most vitték magukkal a szülei, közölve velem, hogy tartsam távol magam tőle, mert azt hiszik, hogy bántanám! Ráadásul azt is állították, hogy a mi családunk rontotta el az életét. Én meg azt sem tudom, miről van szó. Elmagyarázná nekem végre valaki? Mert úgy tűnik, itt csak én nem vagyok képben! – végigfuttattam dühös tekintetemet a családomon. Stephanie elfordította a fejét, anya lesütötte a szemét. Egyedül Aaron tűrte a pillantásomat, de ő sem akart válaszolni. – Az istenért! Mondjon már valaki valamit! Magyarázatokat akarok. – most anyu csapott az asztalra és állt fel ismét. Arckifejezése olyan fáradtnak és nyűttnek tűnt, mintha ez alatt a rövid idő alatt vagy tíz évet öregedett volna.

-         - Elég! Hagyd abba Sophia! Nem kell tudnod erről és nem is tartozik rád! Ez leginkább Stephanie és az én dolgom, úgyhogy ne is kérdezősködj tovább erről! – kiabálta. 

Könnyek szöktek a szemembe. Még sosem veszekedtem az anyámmal. Mármint az igazival. Úgy tűnt egyáltalán nem bízik bennem. Ránéztem Aaronra, már ő is elfordította a fejét. Aaron! Ő bezzeg tud erről az egészről, annak ellenére, hogy ez az egész anya és Steph dolga. Persze! Egész egyszerűen nem akarják nekem elmondani!

-         - Stephanie és a te dolgod?! – csattantam fel és az sem érdekelt, hogy éppen az anyámmal beszélek. – Akkor elmagyaráznád nekem, hogy Aaron miért is tud róla? – pillantása egy pillanatra félresiklott. Megfogtam. – Tudom, hogy Aaron tud róla, eleve már abból, amit mondott, amikor bejött. Nem tudtok átverni!

-         - Meg van az oka annak, hogy a testvéred tud róla! – próbált meg magyarázkodni anyu, de engem nem igazán kötött le.

-          -Igen, tudom, hogy megvan az oka! Az, hogy benne feltétlenül megbíztok, bennem pedig nem, pedig testvérek vagyunk! – ismét könnyek szöktek a szememben, és a sírással küszködtem. – Sőt ikertestvérek. Hát nem az lenne a dolga egy szülőnek, hogy a gyerekeit egyenlően szeresse, még ha vámpírokról van is szó? Ez az! Hogy ez miért nem jutott eszembe. Egész egyszerűen Aaron a tökéletes gyereked mi? Ő az, aki születésétől fogva vámpír volt, én meg csak a nyűg voltam. Le kellett passzolnotok egy vámpírvadász családhoz! Istenem! VÁMPÍRVADÁSZOKHOZ! Csak azért, hogy nehogy leleplezzék a családunk titkát, mert akkor a végén már nem fognak úgy tisztelni bennünket, mint korábban. Ez is csak a büszkeségről szól! Tudjátok ti, mit kellett átélnem az utolsó egy évben? Elvesztettem azt, aki az egyik legfontosabb volt számomra, ti pedig kiragadtatok a valóságomból ebbe a véráztatta világba! És mindezt csak a nyomorult büszkeségetek miatt!

-         - Ez nem erről szól Sophia! – kiabált most már anyu is.

-         - Hát akkor miről? – üvöltöttem. – Magyarázzátok már el nekem ezt az egészet, mert már komolyan egy kukkot sem értek! Tudni akarom az igazságot a Wongst családról! Tudni akarom ki az a Valencia! Vagy tényleg nem bíztok meg annyira bennem, hogy beavassatok? – hangom elgyengült és erőt vett rajtam a zokogás. Ez az érzés teljesen átvette az uralmat felettem.

-         - Bízunk benned, kislányom, de hidd el nem mondhatjuk el neked. A te érdekedben! – mondta anyu és az ő szemébe is könnyek szöktek. Láttam ahogy egy csillogó könnycsepp végigszántja az arcát.

-         - Tehát mégsem bíztok bennem. – sóhajtottam fel. – Akkor nem is kell. Látom én, hogy nem illek ide, hogy csak nyűg vagyok nektek. – sírtam azzal fogtam magamat és elindultam kifelé a teremből.

-         - Sophia! – kiáltottak utánam hárman kórusban. Aaron, Steph és anyu, de nem fordultam vissza.

Egyenesen a szobámba mentem és összeszedtem a legfontosabb holmiaimat egy bőröndbe. Átöltöztem, valami meleg ruhába. Sálat kanyarítottam a nyakamba, felvettem a télikabátomat és felhúztam a csizmámat. A bőröndömet magam után húzva léptem ki a szobámból és mentem végig folyosón. A bejárati ajtó előtt összefutottam a többiekkel.

-         - Hova mész? – kérdezte halkan Steph, anyu a sírással küszködött, Aaron pedig karba tett kézzel állt a falnak dőlve, tekintete dühös volt.

-         - Haza, oda ahol számítok is valakinek. – mondtam rájuk sem nézve, aztán kiléptem az ajtón.

Magamba szívtam a hideg téli levegőt és elindultam vissza a városba, gyalog. A könnyeimet visszafojtottam, hogy a hidegben ne fagyjanak az arcomra és lassan lépkedtem hazafelé.