44.rész

Itt van az új rész, kicsit korábban, mint számítottam, de gondolom az nem baj^^ Rövidre sikeredett, mint mostanában szinte mindegyik, úgyhogy ezért elnézéseteket kérem, de azért remélem tetszeni fog. Komiban várom a véleményeket^^

*Selena*

Már igencsak a délután vége felé járt az idő, mire az utcánkba értem. Már alig bírtam visszatartani a sírást. A fogaim vacogtak, az ujjaim, amivel a bőröndömet húztam magam után, már szinte lefagytak. A szabad kezemmel összefogtam magamon a kabátomat és úgy mentem tovább. Már nem volt olyan sok hátra a házunkig, de már nem nagyon bírtam ezt a hideget. Az idejét sem tudom mikor fáztam így utoljára. De végre elértem a házat. Belöktem a kaput és reménykedve lépkedtem az ajtó felé. Bekopogtam és az imáim meghallgattattak. Samantha (Sel nevelőszüleinél a keresztneveknél maradok, hogy ne legyen kavarodás :D) nyitott ajtót. Szemei elkerekedtek, gondolom nagyon meglepődött azon, hogy itt vagyok. Én viszont már nem bírtam tovább. A bőröndömet eleresztve, a könnyeimnek utat engedve ugrottam a nyakába. Nem akartam elereszteni. Halványan elmosolyodott és a hajamat simogatta.

-         - Mi történt, Sel? – kérdezte halkan, mire én csak a fejemet ráztam. Még nem akartam semmit mondani. Egyszerűen csak egy kis szeretetre és melegségre vágytam abban a pillanatban. Samantha, természetesen értette. Egy kicsit eltolt magától (nehezen ment neki, mert semmi esetre sem akartam elereszteni), de azért nem engedett el.  – Gyere be, egészen átfagytál. – mondta lágyan.

Addigra már Nick is ott volt és behozta a táskámat. Sam átkarolta a vállamat és bevitt a házba. felkísért a szobámba és megvárta, amíg átöltözök. Valami otthoni cuccot kerestem a rég használt szekrényemben, nem igazán válogattam a ruhák között.

Kikaptam egy szürke felsőt meg egy egyszerű farmert és feldobtam egy sállal, mert még mindig fáztam. Miután átöltöztem ez első utam a fürdőbe vezetett és megmostam az arcomat. Már nem mintha sokat segített volna, mert öt perc múlva úgyis könnyáztatta lett az egész. Aztán Samanthaval együtt lementünk a nappaliba, Nick pedig a kezembe nyomott egy bögre, forró kakaót. A lábaimat felhúzva kényelmesen elhelyezkedtem az egyik kanapén, Sam pedig mellém ült és a vállamat átkarolva magához húzott. Nick velem szemben ült le egy fotelba. Csendesen kortyolgattam a bögréből a gőzölgő italt és olyan jól esett, hogy itt vannak mellettem. Pár percig szó nélkül ültünk, aztán Nick törte meg a csendet.

-         - Mi történt, Selena? – érintette meg a térdemet előrehajolva, tekintetében aggodalom csillogott. – Elmondod nekünk? – a szeme sarkából megláttam Sam villanó pillantását, de én csak halványan bólintottam egyet. Letettem a bögrét a dohányzóasztalra.

-         - Nem kell, ha nem szeretnéd. - simította meg a vállamat Sam, de én csak megráztam a fejem.

-         - De… szeretném elmondani… - mondtam halkan és belekezdtem a mesélésbe.

Kezdetnek elmondtam, hogy ki is az a Derek és, hogy hogyan ismerkedtünk meg és hogyan találkozgattunk. Szegény Samet az ájulás kerülgette annak hallatán, hogy Nathaniel is meg akart engem ölni. Sajnos kiment a fejemből, hogy neki még nem túl sok mindent mondtam el arról a támadásról. Talán most sem kellett volna, de Derekről mindent el kellett, hogy mondjak. Aztán az következett, ami az után történt, hogy elhagytam a várost. Láttam a nevelőszüleim szemén, hogy még mindig mélyen érinti őket a dolog, úgyhogy később majd ezt is meg kell magyaráznom és jóvá kell tennem. Majd elmeséltem a Racheles ügyet, igaz nem teljes egészében, csak annyit, hogy Aaron feleségül akarta venni, de az a kis csitri csak ki akarta őt használni, és utána meg akart szabadulni az egész családunktól. Nah erre Samanthat ismét az ájulás kerülgette, de sikerült megnyugtatnom. Aztán elmondtam, hogy utána Derekkel együtt akartuk őt leleplezni és össze is jöttünk. Erre a nevelőanyám szeme felcsillant. Gondolom leszűrte a szavaimból, hogy ez a szerelem nem olyan, mint amikor Markoval vagy Nathtel jártam. Ezen még el is mosolyodtam. Aztán elérkeztem ahhoz a pillanathoz, amikor lelepleztük Aaron borzasztó menyasszonyát, majd az utána következő nap. Akkor az a halvány mosolyom is lefagyott, ami addig az arcomon ült, és a szemembe könnyek szöktek. Elmeséltem, hogyan jelentek meg ma reggel Derek szülei és vitték magukkal titokzatosan a barátomat. Elmeséltem, hogy senkitől nem kaptam választ a kérdéseimre és, hogy rajtam kívül mindenki tudta a magyarázatot, de nem akartak nekem magyarázkodni.

-         - Nem bíznak bennem. – zokogtam a nevelőszüleimnek. – Olyan rosszul esett. Nem tudtam mit tenni. Tudtam, hogy Aaron tudja azokat a válaszokat, de ő sem méltatott erre a figyelemre. Sőt. Még Derek sem mondott semmit. Csak sajnálkozva néhézehett ráhám. – egész testemben rázott a sírás. Sam magához húzatt, én pedig a vállára hajtottam a fejem.

-         - Biztosan bíznak benned, csak nem akarnak belekeverni egy komolyabb dologba. – próbált nyugtatni lágy hangon, de én legszívesebben csak felkiáltottam volna, hogy ne védje őket! De nem tettem. Olyan jól esett a nevelőanyám közelsége, nem akartam semmivel sem elrontani a helyzetet, és különben is időm sem lett volna a közbeszólásra, mert rögtön folytatta. – Maradj itt, amíg megnyugszol, aztán ha úgy érzed, menj vissza és próbálja meg beszélni a szüleiddel, rendben? – kérdezte, de nem válaszoltam. Legkevésbé sem vágytam arra, hogy most a szüleimmel, vagy akár Stephel vagy Aaronnal beszéljek. Most Samanthaékra és legfőképp Mattre volt szükségem. Sam megfogta a két vállamat és eltolt magától. Egyenesen a szemembe nézett és halványan elmosolyodott. – Rendben? – ismételte a kérdést, én pedig bólintottam, aztán visszahajtottam a fejemet a vállára ő pedig átölelt. Jó ideig ültünk úgy hármasban a nappaliban csendesen.

-         - Sajnálom. – törtem meg a csendet, mire kérdőn néztek rám. – szó nélkül elmentem, csak egy levelet hagytam magam után, most meg, amikor baj van, rögtön ide rohanok. Rettenetes vagyok. – lesütöttem a szemem.

-         - Nem haragszunk rád, Selena. – állt fel Nick és ült a másik oldalamra, a kanapéra. Ő is átkarolt. – Szomorúak voltunk mikor elmentél, de megértettük. Hisz nem mi vagyunk az igazi szüleid, hanem Darksteinék. Igazából ott neked a legjobb. – magamban felhorkantam.

-         - Én már nem is tudom, mit higgyek. Inkább érezlek titeket az igazi szüleimnek, mint a vámpírokat. Ti mindig itt vagytok nekem, ők pedig még egy normális választ sem képesek adni. – révedtem a távolba.

-         - Biztos meg volt rá a jó okuk. Minden rendeződni fog köztetek. – nyugtatott Nick, mire én halványan bólintottam.

-         - És azt nem tudjátok, mi van Jennaval és Tesaval? – kérdeztem meg félve. Sam megsimította az arcomat.

-         - Ők kicsit nehezebben fogadták el, hogy elmetél. Miután elhagytad a várost pár napig rendszeresen idejártak, hogy megtudakolják valóban elmentél-e vagy csak szórakozol velük. – magyarázta Sam. Elfordítottam a fejem. Dühös voltam magamra.

-         - Értem. – felálltam és rájuk néztem. – Köszönöm. – mondtam halkan és elmosolyodtam. Sam is felállt és átölelt, majd Nick is átölelt kettőnket.

-         - Sel, mi mindig itt leszünk neked. – bólintottam.

Aztán felmentem az emeletre. Fogtam a rég használt laptopomat és átvonultam Matt szobájába. Akkor rá volt a legnagyobb szükségem. Talán nem is tudja mekkora szükségem volt akkor rá. Ahogy beléptem az ajtón, egy kicsit elszomorodtam. Már alig-alig utalt valami arra, hogy itt korábban a fogadott bátyám lakott. A polcok üresek voltak, az ágyban jó ideje nem aludt senki. A számítógép poros volt, utoljára Matt használta. Sehol nem volt nyoma a megszokott szétszórt Dvd-knek. Egy sarokban dobozok tornyosultak, tele Matt cuccaival. Ezek szerint Samet még mindig nem vitte rá a lélek, hogy megváljon tőlük. Lassan az ágyhoz léptem és a laptopomat letettem. Aztán leültem az ágy szélére és az ölembe vettem a legfelső dobozt. Mattre volt szükségem. Ezekben a dobozokban volt belőle a legtöbb. Tele volt CD-kkel, Dvd-kkel, és volt benne a fotóalbum is. Ez utóbbit vettem a kezembe. Már az első oldalon megakadtam. Egyedül szerepelt a képen és vigyorgott, a haverjai készíthették a felvételt. Megremegett a kezem, de folytattam a lapozást. A következő képek legtöbbjén a haverjaival hülyült és végig mosolygott. Némelyiken én is szerepeltem. Olyan jó volt nosztalgiázni. Aztán jött a következő fotó. Itt csordult ki az első könnycsepp a szememből.

Ketten szerepeltünk rajta, még kicsiként. Alig voltam három éves, ő meg úgy nyolc körül lehetett. Ott is mosolygott. Mindig is gyönyörű mosolya volt a kedvenc bátyámnak, de képek nem adták vissza a fényét. Tovább lapozgattam. Az ez után következők is kettőnkről szóltak. O.o Matt egy fél albumot töltött ki a kettőnk képeivel.

És akkor jött a következő, amin eltört a mécses, pár évvel később. Szintén Matt és én. És az utolsó kép, ami nem sokkal a halála előtt készült. Mind a hármat magamhoz vettem és elhatároztam, hogy bele fog kerülni az albumomba, amit anyutól kaptam.

Végigheveredtem a néhai bátyám ágyán és magamhoz szorítottam a párnáját. Jó ideje nem hiányzott úgy, mint akkor. Szükségem volt rá. Oh, Matt, bár tudnál most nekem segíteni! Te biztos tudnád, hogy mit tegyek…

Egy hatalmasat sóhajtva az ölembe vettem a számítógépet és felhajtottam a tetejét. Csak facebookra akartam felmenni, hogy beszéljek Jennaval és Tesaval. Tudtam, hogy sokkal jobb lenne, ha személyesen beszélnénk, de jelen pillanatban képtelen voltam rá. Tuti, hogy elbőgtem volna magam. Úgyhogy csak rájuk írtam.

Szijasztok! Megértem, ha haragszotok rám, de kérlek, találkozzunk valahol, hogy meg tudjak magyarázni mindent. Sajnálom. Sel <3