46.rész

Szijasztok! Bocsi, hogy ilyn későn hoztam et a részt és hogy nem lett valami hosszú, de nem volt túl sok időm. Szeretnék ezentúl többször jelentkezni, főleg mostanában, remélem sikerülni fog^^ addig is jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!

Könnyáztatta szemekkel borultam a barátnőim nyakába.

-     - Annyira sajnálom! – zokogtam.

Nem szóltak semmit, még csak vissza sem öleltek. Arcukat halovány félmosoly díszítette, de semmi több. El bírtam képzelni, milyen rosszul eshetett nekik ez az egész. Borzalmas barátnő vagyok. Szinte szó nélkül itt hagyom őket, amikor meg visszajövök, a nyakukba ugrok. Meg sem érdemlem, hogy a barátnőjüknek tartsanak. Talán már nem is tartanak annak. Eleresztettem őket és szemeimet lesütve visszaültem a korábbi helyemre. Ők is leültek velem szembe és továbbra sem szóltak semmit. Ültünk a kávézóban, körülöttünk mindenki beszélgetett, csak közöttünk lebegett a nyomasztó csend.

-    - Nem várom el, hogy megbocsássatok nekem azokért, amiket az elmúlt félévben műveltem veletek. – törtem meg a csendet és egy pillanatra rájuk sandítottam, majd ismét lesütöttem a szemem. Képtelen voltam a szemükbe nézni. – Csak azt szeretném, ha végighallgatnátok. Utána… akár el is felejthettek… - az utolsó szavakat alig bírtam kimondani, olyan rosszul esett. De megérdemeltem. Futtában rájuk pillantottam. Úgy tűnt nem nagyon akarnak válaszolni, úgyhogy folytattam. – Nem hiszem, hogy ki tudnám magyarázni az elmúlt időszakbeli viselkedésemet, így nem is próbálkozom vele. Egyetlen mentségem van, mégpedig az, hogy ez az egész engem teljesen váratlanul ért és legalább annyira meglepődtem, mint ti. Az életem fenekestül felfordult és nem igazán tudtam hozzáigazodni. Annyi minden történt, hogy már magam sem tudtam követni. Először Bruce, akiről kiderült, hogy egy kiraken, aztán Nathaniel. Ez nekem már túl sok volt. Felbukkant az igazi családom és hirtelen azt akarták, hogy olyan legyek, mint ők. Én viszont már azt sem tudtam, hogy melyik világba tartozom, ennek pedig természetesen ti ittátok meg a levét. Nem voltam jó barátnő, ebben az egész kavarodásban szinte teljesen megfeledkeztem rólatok. – könnyek szöktek a szemembe. – Megérdemlem, ha haragszotok rám. Azt is megértem, ha nem tartotok már a barátotoknak. Nincsen jogom hozzá, ez a vonat már elment. Viszont én még mindig a legjobb barátaimként gondolok rátok. Muszáj volt elmennem, mert nem tartozom ide és ezt ti is tudjátok, legfőképpen te, Tesa. – néztem rá, ő pedig oldalra sandított. Lesütöttem a szemem. – De sehogy sem tudtam volna elbúcsúzni tőletek. Ha megpróbálom biztos, hogy nem tudok elmenni innen, pedig el kellett mennem. Bocsássatok meg azért, ahogy elmentem. – néztem rájuk szomorú szemekkel. Az ő szemeik is szomorúak voltak, de továbbra sem szóltak semmit.

Megint csak nyomasztó csend következett. Az előttem lévő immár igencsak kihűlt Lattet kavargattam, fel sem nézve. Még nem mondtam el mindent, de arra számítottam, hogy beszélgetni fogunk, nem pedig csak én fogok beszélni. Egyre inkább éreztem, hogy minden elszúrtam. Lehet, hogy mégis szóban kellett volna elbúcsúznom tőlük, mert az úgy személyesebb és el is magyarázhattam volna nekik mindent. Helytelenül cselekedtem akkor, megbántottam őket. Nagyon. Aztán meg beállítok egy hónap múlva és rájuk szállok. Gratulálok Sel, profi vagy! No comment.

Végül rászántam magam és röviden elmagyaráztam nekik a helyzetemet. Megbíztam bennük ezért nem hallgattam el előlük semmi fontosat. Elmondtam, hogy hogyan ismerkedtünk meg Derekkel. Elmeséltem Cielt és Yvettet. Azt, hogy miért és hogyan mentem el aznap a városból. Hogy mennyi minden történt az elmúlt egy hónapban. Ők pedig csendesen hallgattak engem. Szemeikben nem volt semmi, arcuk nem tükrözte az érzéseiket. Teljesen tanácstalan voltam, de végül is megérdemeltem.

-    - Most már tudtok mindent. – mondtam szemlesütve. – Pocsék barátnő vagyok beismerem, és nem várom el, hogy megbocsájtsatok, már mondtam. Nem érdemlem meg, hogy a barátotoknak tartsatok, ezt is megértem. Főleg azért, mert nem maradhatok itt. Hosszasan gondolkoztam a dolgaimon. Nekem itt nincs maradásom… Pontosabban nem maradhatok itt. Ez már nem az én világom, mint mondtam. Nem vagyok idevaló, bárhogy is szeretném. De mielőtt újra elmennék, szerettem volna mindezt elmondani nektek. – csendesen belekortyoltam a Lattemba. Még mindig nem szóltak semmit a lányok. Úgy tűnt valóban haragszanak rám. Hát ez van. – Úgy látom nem vagytok beszélgetős kedvetekben. Nem baj. Én azért még szeretném befejezni a mondandómat. Mint már említettem. Hamarosan ismét vissza kell mennem a szüleimhez, annak ellenére, hogy most épp igencsak hadilábon állok velük.  És nem tudom, hogy mikor jöhetek vissza újra. Ha úgy szeretnétek, akkor ezek után már nem foglak keresni benneteket, és elfogadom, hogy már nem tartotok a barátnőtöknek. Igaz nem szívesen. Vagy pedig, ha szeretnétek, hogy továbbra is barátok maradjunk, akkor ígérem, hogy ezentúl tartani fogom veletek a kapcsolatot.

Rájuk néztem. Mióta találkoztunk először ültek ki az arcukra az érzéseik. Elkerekedett szemekkel bámultak rám. Azt hiszem erre nem számítottak. Hát végül is én is másra számítottam. Megittam a Lattemat és rájuk néztem. Mögöttük az ajtóban megpillantottam valakit. Felsóhajtottam, aztán visszatekintettem rájuk. Már mosolyogtak.

-   - Ezt szerettem volna elmondani. – magyaráztam, közben lopva ismét az ajtóra sandítottam. Aaron állt ott, viszonylag tanácstalanul bámult ide-oda, gondolom engem keresve. Aztán megpillantott és zsebre tett kézzel indult el felénk. Ismét a barátnőimre pillantottam. – Nah, mit válaszoltok? – néztem rájuk kérlelően.  Közben Aaron odaért hozzánk és zsebre tett kézzel nézett le rám.

-     - Szia Selena. – mondta kimérten. Jennaék értetlenül néztek fel. Én nem túlságosan foglalkoztam a tesómmal, a barátnőim válaszára vártam. Ők azonban Aaront bámulták. Tesa szinte itta a tekintetével, a nem kevéssé helyes bátyámat. Ő is hasonlóképpen figyelte a barátnőimet. Felsóhajtottam.

-    - Lányok, ő itt Aaron, az ikertestvérem. Már meséltem róla nektek. – mutattam be a bátyámat. – Aaron, ők itt a… a… - nem tudtam mit mondjak. Jenna felállt és odalépett hozzám és mosolyogva átkarolt. Az arcát ékesítő mosoly valódi volt.

-    - A vöröske – mutatott Tesara, aki mosolyogva kiöltötte a nyelvét. – ő Teresa, én pedig Jenna vagyok, és Sel a legjobb barátnőnk, akármi is történt az elmúlt időben. – ölelt át én meg elmosolyodtam. Tesa is felállt és átötölelt.

-   - Ez a válaszotok? – kérdeztem halkan, lesütött szemekkel. Ők pedig bíztatóan a vállamra tették a kezüket. Felnéztem. Bólintottak. – Köszönöm. – mondtam halkan némi meghatottsággal a hangomban.

-    - Okés, örülök, hogy ennyire boldogok vagytok, de mennünk kéne Selena. – nézett rám Aaron. Elkomorultam.

-    - Igen? És mégis hova? Oda ahol még válaszolni sem vagytok hajlandóak nekem?

-    - Ígérem válaszolok minden kérdésedre, de menjünk. Derekről van szó. – tette hozzá nyomatékosan.

Tudta mit kell mondania, hogy beleegyezzek. Sikerült. Szabadkozva néztem a barátnőimre és azt tátogtam, hogy majd mindent elmesélek… Bólintottak, és intettek, hogy menjek nyugodtan. Elindultam Aaron után és intette a lányoknak. Szótlanul követtem a bátyámat és ültem be mellé a kocsijába, majd mentünk hazafelé. Haza. Anyáékhoz. Egy jó idő után megálltunk a hatalmas ház előtt és Aaron leállította a motort, majd felém fordult.

-     - Itt az ideje, hogy elmagyarázzak neked pár dolgot…