53.rész

Szijasztok! Először is szeretném nektek megköszönni a kedves szavaitokat és a biztatásokat, amelyeket az előző bejegyzéshez idéztetek, nagyon jól estek. Úgy gondolom sikerült meghoznom a döntésemet is. Úgy határoztam, hogy addig fogom folytatni ennek a blognak az írását, ameddig csak tudom és semmiképpen nem fogom lezáratlanul hagyni (habár ez utóbbi mindenképp így lett volna). Nem tudom meghatározni, hogy még milyen hosszú lesz a történet, de akármikor is ér véget, annyit bizton állíthatok, hogy lesz még blogom az eddigieken kívül is és a többi, még befejezetlen történetemet is. De most már nem szaporítom tovább a szót, íme itt van az új rész. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!

- AARON! - kiáltottam be a csukott ajtón keresztül, miközben folyamatosan vertem a fa szerkezetet.

- Sophia, egyedül hagynál egy kicsit? - kaptam meg végre a bátyám nem kicsit ingerült válaszát.

- Aaron, kérlek. Beszélni szeretnék veled. - fogtam könyörgőre, mire csak egy dühös horkantást kaptam válaszol.

- Most egyáltalán nem vagyok kíváncsi rád! - kiabált ki ismét, ráadásul egy fokkal ingerültebben. Viszont a szavai szíven ütöttek és mély sebeket hagytak bennem. Könnyek futottak a szemembe, de dühösen kisöpörtem őket onnan. Ököllel vertem bele az ajtóba, mire az nagyot dörrent és igencsak megremegett.

- Aaron Martin von Darkstein! Légy szíves és told ki a képedet abból a szerencsétlen szobából, mert az ikertestvéred beszélni szeretne veled. - ordítottam az ajtónak, vagyis hát a mögötte tartózkodó bátyámnak. Szerencsére ez valamilyen szinten megtette a hatását, ugyanis mozgást hallottam a helyiségből, majd az ajtó csodák csodájára kinyílt. Aaron villámló tekintettel meredt rám, mintha meg tudna ölni egyetlen pillantásával. Abban a szent percben, amikor észrevettem őt, minden korábbi magabiztosságom és dühöm elinalt, helyükbe ijedtség és megbántottság költözött. Sosem láttam még azelőtt ilyen idegesnek az ikertestvéremet és ez megrettentett. A szemeibe ismét könnyek szöktek.

- Mit akarsz? - mordult rám, de ez csak még jobban elkeserített. Hulló könnyekkel hevesen megráztam a fejem.

-  M… most már semmit. - válaszoltam halkan, sírós hangon, majd eldobtam a mindaddig a kezemben lévő ajándékdobozkát és elrohantam, be a saját szobámba. A dobozról a földdel való találkozás után leesett a teteje és kihullott belőle egy hasonló karkötő, mint amit Mattnek vettem. Más színű volt, mint a fogadott bátyámé, mert míg az övé barnás árnyalatú volt, Aaroné feketében díszelgett. Ezen kívül az ikertestvéremén a szöveg is más volt. A következő állt rajta: "Best brother ever".

Miután berohantam a szobámba, bevágtam magam után az ajtót és eme eszköznek vetve a hátamat a küszöbig csúsztam és átkaroltam a térdeimet. A könnyeim patakokban csordogáltak le az arcomon benedvesítve a ruháimat. Azért készíttettem a karkötőt, mert valóban így érzek. Ha Aaron nem lenne, fogalmam sincs, hogy hol lennék ma, de valószínűleg sehol. Ráadásul annak ellenére, hogy általában milyen hidegen és lesajnálóan viselkedik velem, én mégis valami melegséget érzek a közelében. Biztonságot nyújtó melegséget, ami hívogat, ha félek. És úgy érzem én is fontos lehetek számára, hisz, ha nem így van akkor például miért mentett ki a kiraken karmai közül? Akaratlanul is megérintettem a szörny karma okozta hármas sebhelyemet. Még a vámpírok öngyógyító ereje sem volt képes maradéktalanul begyógyítani a sebet. Steph azt mondta, hogy ez azért van, mert egy olyan kirakennel volt dolgom, akinek valamifajta eddig ismeretlen méreggel volt átitatva a karma, ami akadályozza a vámpírok képességeit. Anyu reakciója erre persze csak annyi, volt, hogy nem csodálkozik ezen, hisz egy vámpírvadász família alkalmazásában volt a szörnyeteg. Erre természetesen védelmembe vettem a barátnőmet, úgyhogy kitört a vita, amely végül párnák, edények, majd különböző eszközök, végül mágikus képességek csatájába torkollott. Meg kell említenem, hogy mivel mind a hárman másfajta képességekkel rendelkezünk, így a csataterünk hamarost egy időjárási katasztrófát elszenvedett övezetnek nézett ki…

Nah, de úgy tűnik elkalandoztak a gondolataim. A könnyeim már nem hullottak, de ennek ellenére még szomorú voltam a miatt, ahogy Aaron viselkedik velem. Jó én se voltam egy jó tündér, amikor rákiabáltam a bátyámra, de arra nem számítottam, ami azután következett. Vajon azért nem akart velem beszélni, mert még mindig neheztel rám? Talán azért volt olyan dühös, amikor elküldött, mert rosszul esett neki a viselkedésem? Ez még azt is jelentheti, hogy valóban fontos lehetek számára és fontos számára, hogy én hogyan érzek iránta, mint bátyám iránt. Viszont ez azt is jelenti, hogy a szavaimmal valóban megbánthattam… De miket is beszélek? Milyen szavakkal? Hiszen végig sem hallgatott! Nekem kéne dühösnek lennem rá, nem pedig fordítva. Én mégsem érzek dühöt, csak megbántottságot, fájdalmat és elhivatottságot. Be akartam bizonyítani a bátyámnak, hogy igenis sokat jelent számomra. Elhatároztam magam, felálltam a korábbi ülőhelyemről, majd előbb a fürdőbe mentem, hogy megmossam kisírt arcomat, aztán leültem az íróasztalomhoz és belevágtam a tervembe.

*Aaron*

Szinte döbbenten álltam az ajtóban, amikor Sophia elfutott. A korábbi határozottságát tekintve, fogalmam sem volt, hogyan változhatott meg ilyen hamar a hangulata. Talán az én hatásomra lett volna?

A pillantásom a földre siklott, ahol az imént koppant valami. Egy dobozka volt ott, két darabra hullva és mellette volt, valami más is. Leguggoltam és felvettem a földről. Egy karkötő volt, azzal a felirattal, hogy Best brother ever. Ha lehet még jobban elcsodálkoztam. Ezt vajon nekem akarta adni? - kérdeztem magamtól, de megráztam a fejem. "Nem biztos, hogy nem. Ezt valószínűleg Mattnek szánta. Végül is annak a srácnak születésnapja van vagy mi, nem egyszer hallottam már Sophiatól. Biztos azért jött ide, hogy szóljon én is menjek velük ünnepelni."összeráncoltam a szemöldökömet. Felálltam és ott hagytam a dobozkát és a tartalmát, ahol volt. Na, ebből nem eszel Matt Grace!- gondoltam ingerülten, majd zsebre tett kézzel visszamentem a szobámba. Végigheveredtem az ágyamon és jó fiatalhoz híven elkezdtem zenét hallgatni, amibe hamarost bele is feledkeztem és elaludtam. Mire magamhoz tértem már jócskán az éjszaka közepén jártunk, nem is csoda, hogy sokkalta éberebbnek éreztem magam. Felkeltem és a térdemre támaszkodva próbáltam elhatározni, hogy mit is csináljak és végül úgy döntöttem, hogy kimegyek a holdfénybe és edzek egy keveset. Az ajtóra pillantottam, mint elérendő célpontra és egy fehér valamit pillantottam meg előtte. Odaléptem és felvettem a földről. Egy félbehajtott papírlap volt, a külsejére rá volt írva a keresztnevem. Elkerekedtek a szemeim, el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet ez. Széthajtottam és döbbenten vettem észre, hogy a belső fele tele van írva gyönyörű kézírással.

Átfutottam a szememmel a teljes papírlapot és az alján megpillantottam az aláírást. Sophia írta ezt a levelet. Hirtelen elfogott a düh és a sértettség, a kezeimet ökölbe szorítottam, ezzel összegyűrve a papírlap azon sarkát, amelyiket fogtam. Haragudtam a húgomra, a miatt, amit mondott. Haragudtam Mattre, amiért annak ellenére, hogy nem is vérszerinti testvére sokkal többet jelent Sophianak és sokkal közelebb áll hozzá. Emellett valamilyen szinten haragudtam magamra is, amiért nem tudok megállj parancsolni az érzéseimnek, kimutattam azokat és ezzel a saját elveimnek mondtam ellent. Összeráncoltam a szemöldökömet. Az eszem azt várta el tőlem, hogy gyűrjem össze a papírt és hajítsam ki az érzelgős énemmel együtt, majd tartva magamat hideg álcámhoz térjek vissza korábbi önmagamhoz. De a szívem ezt súgta, hogy olvassam el a húgom irományát, (amire amúgy borzasztóan kíváncsi voltam) és akármit is ír, higgyek neki, hisz eddig is megpróbált kiengesztelni. De az vajon hű lenne hozzám? Mit gondolnának mások, hisz, ha a szívemben ez is található, kívülről már rég nem ez látható.

Végül a szívem győzedelmeskedett. Habár utáltam beismerni, de rettentően féltékeny voltam Matt Gracere, hisz bizonyos értelemben elvette tőlem a húgomat, mi több ikerhúgomat. Ugyan a papír már igencsak gyűrött volt, mivel a bennem lezajlott csata során nem egyszer, nem kétszer, nem is háromszor, hanem tuti, hogy jóval többször szorítottam ökölbe a kezemet ezzel természetesen tovább alakítva a kezemben tartott levélkének a felületét. Miután elhatároztam magam, leültem a földre törökülésbe és elkezdtem olvasni.

Aaron!

Tudom, hogy haragszol rám és tudom, hogy miért, habár nem igazán tudom megérteni az okaidat, mert mindazok, amelyeket el tudok képzelni teljesen valótlanok. Tudom, hogy aznap este nem szabadott volna úgy elrohannom, hanem ragaszkodnom kellett volna az igazamhoz és akkor talán mostanra már rég nem állnánk hadilábon egymással. Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem rettenetesen zavar ez az állapot, azonban azóta akárhányszor csak változtatni szerettem volna ezen, te elutasítottál. Tudom, hogy így írásban nem túl személyes, de amikor ezt tisztázni szerettem volna te elküldtél. Hidd el borzasztóan rosszul esett, főleg az a tudat, hogy mindez az én bénaságomnak az eredménye volt. Csak arra kérlek, ha már eddig elolvastad, hallgass végig.

Tudom, hogy úgy érzed, nem úgy tekintek rád, mint a testvéremre, hisz te magad mondtad nekem. De hidd el, tévedsz! Legalább annyit jelentesz számomra, mint Matt… sőt.... talán sokkal többet is. Aaron! Ha te nem lennél, már én sem lennék, elképzelni sem tudom hányszor köszönhettem eddig neked az életem. Tudom, hogy a hideg külsőd mögött, ami mutatsz, meleg lélek van, aki tele van érzésekkel. A bátyám vagy... mi több az ikertestvérem vagy, emellett a tanárom és a barátom is. Bármikor, amikor szükségem volt valakire te ott voltál. Te tanítottál meg mindenre idődet nem sajnálva, ráadásul olyan intenzitással, hogy akár meg is utálhattalak volna. Arra sosem lennék képes. Habár Matt volt mellettem egész életemben, ő volt a felvigyázóm, részben ő nevelt fel, úgy érzem mintha te mindig is ott lettél volna mellettem… bennem. Szeretem a fogadott bátyám, egy olyan idiótát ki ne tudna szeretni, de hozzád sokkal másabb érzelmek fűznek. Kötődöm hozzád, bizonyos értelemben egyek vagyunk, hisz ikreknek születtünk. Ha mosolyogsz nekem is mosolyoghatnékom van, ha szomorkodsz engem is bús szürke felhők ölelnek körbe. Ez egy erős kötelék, amit semmi sem szakíthat szét... Én legalábbis így érzem. Utálom, ha haragban kell lennem veled, mert az olyan, mintha ezernyi tövis szúrná a mellkasomat, mintha nem lennék önmagam. Kérlek, bocsáss meg, ha az látszódott rajtam, hogy nem számítasz nekem. Ez nem így van. Mindannyian nagyon fontosak vagytok számomra, Te, Matt, Derek, Anya, Apa, Stephanie, Samantha, Christopher, Jenna, Tesa. Ti vagytok az én családom, és te vagy az én bátyám. Készíttettem neked egy karkötőt, hátha annak a segítségével könnyebben elmagyarázhatom neked, hogy mit érzek, de amikor oda akartam adni neked, akkor nem jött össze és elejtettem. Nem mertem visszamenni érte, aztán pedig eltűnt. De hátha most így sikerül elmondanom. Az volt ráírva, hogy "A mindenkori legjobb báty." Ezekkel a szavakkal tudnám legjobban kifejezni az érzéseimet. Remélem megérted.

Sophia