58.rész

Halihóó! Megérkeztem a következő résszel^^. Nem tudom mennyire fogj elnyerni a tetszéseteket, itt-ott talán kicsit erőltetett lett, de azért remélem élvezhető. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^

Megfordultam és megpillantottam… A nagy semmit. Néhány fa ácsorgott egy kisebb kupacban. A szemöldökömet ráncoltam és csak reméltem, hogy nem Gracet látta meg egy pillanatra. Az az idióta csak a bajt hozza rám. Nem is tudom, hogy miért van itt, hisz csak bujkál körülöttünk, hogy a lányok ne vegyék észre és nincs a segítségünkre egyáltalán. Vagy neki, vagy a csajoknak mennie kéne, mert így nem haladunk egyről a kettőre. Csak tudnám miért ragaszkodott ahhoz, hogy azok ketten velünk jöjjenek. Pillantásom Jennara csúszott. Talán csak látni szerette volna a volt csaját? Végül is az alibi jó. De akkor sem most kell ezt megejteni, Sophia ennél sokkal fontosabb.

- Mit láttál? - kérdeztem teljesen természetes (legalábbis nekem az) hangszínnel a szöszkét, mire ő hevesen megrázta a fejét.

- Nem semmit… Csak káprázott a szemem. - hajtotta le a fejét csalódottam és visszafordult Tessahoz. Én csak a szemöldökömet ráncoltam. Komolyan, ez a srác öt évvel idősebb nálam és egyáltalán nem ért a nőkhöz, csak megríkatni tudja őket.

- Rendben van. Ha nincs semmi gond, akkor azt javaslom, menjünk tovább Az erdőben nehéz lesz megtalálni a Wongst - házat. Jól tudnak rejtőzködni. - adtam meg a startjelet, mire lassan elindultunk a rengeteg felé. Zsebre tett kézzel lépkedtem a mezőny közepén: előttem a két lány, mögöttem a riválisom. Egyáltalán nem volt kedvem meglátogatni Wongstékat. Amúgy sem bírom a családot és különben sem hiszem, hogy Derek ott lenne. Csak időpocsékolás az egész tortúra. Csak az esélyeinket csökkentjük arra, hogy megtaláljuk, Sophia ráadásul még csak azt sem tudja, hogy hol vagyunk, a végén még miattunk is elkezd aggódni. Emellett ebben a hülye erdőben eltart egy jó darabig, mire rálelünk arra a házra. Miért kell a varázslóknak ennyire rejtegetniük a kilétüket. Mi vámpírok is képesek vagyunk normális helyen élni feltűnés nélkül. Útálom a hülye pálcasuhogtatókat, amiért ennyire nagyra vannak magukkal, ráadásul mindenki minket utál. Ha tudnák mi is a valóság. Efféle gondolatokkal küszködve követtem a lányokat amerre mentek, hisz én sem tudtam jobban az utat, mint ők, ráadásul így szemmel tarthattam Gracet is. Amúgy sem volt jobb elfoglaltságom, ugyanis a két lány valamin nagyon sugdolózott, bár ha jobban belegondolok nem is biztos, hogy kíváncsi voltam arra, amit egymásnak mondanak.

*Tessa*

Kicsit furcsállottam, amikor Jenna lehajtott fejjel fordult vissza hozzám. Úgy tűnt nagyon csalódott valami miatt. Égetett a kíváncsiság, hogy vajon mit láthatott, amit képzelgésnek hitt, azonban csak akkor jutottam el odáig, hogy megkérdezzem mi is volt az, amikor már az erdőben voltunk. Ugyanis úgy tűnt nem igazán akarja felfedni Aaron előtt és a fák közötti élőlények zaja valamint a srác és a köztünk lévő távolság lehetővé tette, hogy ne is kelljen neki.

-  Mit láttál a mezőn? - súgtam oda neki, mire csodálkozva nézett rám, aztán ismét előre fordította a fejét és lesütötte a szemét.

- Ki fogsz nevetni, de - kezdte ugyanolyan halkan, mint én. - de azt hittem Mattet látom a fák között, de biztos csak káprázott a szemem, hisz mikor jobban megnéztem már nem volt ott. Különben is ő már halott, hogy lehetne itt. - erre nem tudtam mit mondani. Több mint fél éve halt meg és Jenna még mindig nem tudta feldolgozni, hogy elveszítette a kedvesét, még ha az ellenkezőjét is mutatja. Még Selenanak is sikerült, pedig ő a testvére. Megérintettem a vállát, mire ő halványan elmosolyodott.

- Értem... De, ha nem szeretnél, ne beszéljünk Mattről. - mondtam, mire bólintott. - Mit gondolsz a másik fivérről? - sandítottam hátra a vöröses hajú srácra, mire Jenna is odapillantott.

- Aaron? - kérdezte halkan, odahajolva hozzám én pedig bólintottam. - Nekem nem túl szimpi a srác. Olyan sötét a tekintete és olyan lenéző, lesajnáló minden mozdulata. Mintha az egész világ csak púp lenne a hátán. - fejtette ki a véleményét szókimondóan a barátnőm. Tekintetemet magam elé szegeztem a földre.

- Szerintem aranyos. - jelentettem ki alig hallhatóan. - Láttad volna, amikor megjelent nálunk. Szinte láttam az aggodalmat a szemében Selena iránt. - védtem a srácot. - Anyum rögtön el akarta küldeni, de ő kiállt magáért és Selért. Ráadásul nagyon kedves és figyelmes fiú. - sandítottam hátra és éreztem, hogy az arcomba tódul a vér. - Ráadásul annyira helyes. - motyogtam az orrom alatt.

- Tessa… - szólalt meg elhűlten a barátnőm, mire ránéztem. Elkerekedett szemekkel bámult rám. - Te totálisan belezúgtál Aaron von Darksteinba.

- Mi?! - sikoltottam fel és megtorpantam. De nem csak én. A hirtelen hanghatásra mindenki felkapta a fejét. Aaron értetlenül nézett rám, én meg fülig vörösödtem. - Nem is… - sütöttem le a szemem és éreztem, hogy egyre jobban elpirulok. Jenna elvigyorodott és megveregette a vállam.

- Dehogynem, drágám. Teljes mértékben beleestél a srácba.

- Gondolod? - vontam fel a szemöldökömet és lopva ismét csak a srácra néztem. Kezdtem hinni Jennanak, hisz minden pillantásomkor, amely őrá esett a szívem hevesebben vert és olyan piros lettem, mint a hajam.

- Biztos vagyok benne. - válaszolt. - Mondjuk a választásoddal nem igazán értek egyet, de amíg a rosszabbik énjét távol tartja tőled, addig nekem rendben van. - mosolyodott el és átölelt. Én is átkaroltam és mosolyogtam. Örültem, hogy a barátnőm támogat engem még akkor is, ha szemmel láthatólag egyáltalán nem bírja Aaront.

- Nem tudom mit zajlott az imént köztetek és nem is akarom megtudni-szólalt meg unott hangon az emlegetett szamár, miközben szinte éreztem magamon a tekintetét. - de végre sikerült eljutnunk a házig. Azok mögött a fák mögött lesz. - közölte és előre mutatott.

- Te is értesz ahhoz, hogy tönkretegyél egy szép pillanatot. - bosszankodott Jenna.

- Van ilyen. - vágott vissza hanyagul Aaron. - Túl fogod élni. Már láttam a barátnőmön, hogy a következő szaftos feleselésre készül, de nem hagytam.

- Akkor menjünk, nem veszthetünk több időt. - szóltam közbe, mire mindketten bólintottak és most először Aaron elindult előttünk és belépett a fák közé, majd szinte eltűnt. Egymásra néztünk és követtük őt. Mintha egy láthatatlan falon léptünk volna át, később jöttem rá, hogy egy illúzió rejthette a házat. Csak arra lettem volna kíváncsi, hogy Aaron hogy láthatott át rajta.

*Aaron*

Nem volt nehéz észrevenni az illúziót, főleg úgy, hogy számítottam rá, így kerestem az árulkodó jeleket. Nehezen találtam meg, igaz. El kellett ismernem tehát, hogy a Wongst család tudja, hogy mit és hogyan csinál. Amikor átléptem a káprázaton meg álltam egy pillanatra, amíg bevártam a többieket és átfuttattam a tekintetemet a nem túl házon és a hozzá tartozó kerten és hatalmas üvegházon. Mikor végre a két lány és a háttérben Grace is előmerészkedtek elindultam a ház felé, de néhány lépés után hirtelen hanyatt lökött valami, ami miatt megtántorodtam. Összeráncoltam a szemöldökömet és előre nyújtottam a kezem. Éreztem a gátat, mely korábban eltaszított. Tudhattam volna, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Ha már egy illúziót felhúztak maguk köré, akkor miért ne állítottak volna védőfalat. Naiv vagy Aaron, szorítottam ökölbe a kezemet.

- Álljatok hátrébb egy kicsit. - mondtam határozott, majd megvártam, amíg eleget tesznek a kérésemnek. Kinyújtottam magam elé a jobb kezem, a tenyeremet felfelé fordítva és lehunytam a szemem. Némi koncentrálás után egy viszonylag hosszú dárda jelent meg a markomban, amit megszorítottam. A keménységének már-már a gyémántét kellett elérnie tehát át kellett, hogy törje a falat. A fegyvert magamtól eltartva indultam el az akadály felé és minden erőmet összegyűjtve vágtam bele a dárdát. Szinte abban a pillanatban iszonyú fájdalom hasított végig a jobb csuklómon és akaratlanul is felkiáltottam. Szemeimet összeszorítva lerogytam a földre és bal kezemmel a jobbat markolásztam. Végre kinyitottam a szemem és láttam, hogy a SAJÁT (!) jég dárdám egy darabja szúrta át a csuklóm. A hosszú fegyverem több darabra töredezve volt szétszóródva a földön.

- Aaron! - halottam meg Tessa aggódó hangját, majd a lépteiket.

- Maradjatok ott! - kiabáltam rájuk és kinyújtottam az ép kezemet, majd felálltam és rájuk sandítottam. A szemöldökömet összeráncoltam és igyekeztem minél több határozottságot kifejezni a tekintetemmel. Mikor láttam, hogy nem jönnek közelebb ismét a fal felé fordultam.

- Mi a fene? - kérdeztem magamtól és ismét megérintettem a falat.

- Mindenfajta mágiát, amely ellene irányul visszafordít a használójára legyen az varázsló vagy akár vámpír. - hallottam meg egy kimért hangot, mire abba az irányba fordultam ahonnan jött. A ház bejárata előtt pillantottam meg egy nőt, Elizaila Wongstot. - Az, hogy milyen formában vetíti vissza a támadást az a használótól és a használt támadástól függ, de mindig visszaveri a támadóra. - lépegetett közelebb a nő. - Ez persze a vámpírok esetében azért is előnyös, mert egy vérszívónak egy vámpírmágia okozta sérülés majdnem olyan lassan gyógyul, mint egy embernek okozott.

- Mintha én nem tudnám… - morogtam az orrom alatt, a jobb kezemet szorongatva.

- És ha a szenvedő alany még csak nem is teljes mértékben vámpír… - húzódott az ajkára egy elégedett mosoly és végre megállt alig egy méterre tőlem. Kinyújtotta a kezét és megragadta a sérült kezem.

- Aaron! A kezed! - kiáltott fel Tessa ismét és éreztem, hogy a zsebemben is megrezdül a telefon. De egyikre sem reagáltam semmit, csak összeszorítottam a fogam.

- Ahogy elnézem szép kis dárdát hozhattál össze. – folytatta elismerően Mrs Wongst, nekem mégsem tűnt bóknak. - Erőteljes támadásokra alkalmas, valószínűleg eltörte a csuklódat, talán még az ínszalagot is elszakította. - állapította meg a diagnózist, amire jelen pillanatban épp nem voltam kíváncsi. - Nem lenne ártalmas, ha el lenne látva. - tanácsolta.

- Ne mondja. - szűrtem a fogaim között. Ő pedig csak a vállát megvonva eleresztette a csuklómat. A sérült kezem remegett, de ellenálltam a fájdalomnak.

- Akkor most térjünk rá a tárgyra. Mit kerestek itt? - villant meg a tekintete és szinte fenyegetővé vált.

- Dereket. - válaszolt Tessa határozottan a kérdésre és mellém lépett. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen jelenet után nem marad sok önerő a halandókban, de ez a lány… Egyre jobban tetszik nekem.

- Miből gondoljátok, hogy itt van? - kérdezte halál nyugodtan. Fellobbant a szikra az agyamban. Itt kellett volna már először is keresnünk. Elsőre ezt gondoltam, de másodjára erőt vett rajtam a düh amiért Jennanak lett igaza. De nem volt időm ezzel foglalkozni, hisz ezek után Dereknek itt kellett lennie.

- Mondjuk abból, hogy anya létére ez az első kérdése és nem az, hogy mi történt vele, vagy hogy elveszett-e. - Wongstné arcára most először kiült egy olyan érzés, amit valószínűleg nem akart kimutatni. Ez elégedett mosolyt csalt az arcomra. - Tehát hol van a fia?

- Az nem tartozik rád. - közölte a nő hűvösen. Kezdett eléggé felhúzni. Ökölbe szorítottam az ép kezemet és belevertem egyet a védőfalba.

- Na, ide figyeljen. Derek miután magába bolondította a húgomat egyszerűen se szó se beszéd lelépett mellőle és ez eléggé kiakasztotta Sophiat, amit nem tűrök. Úgyhogy itt vagyok, hogy beszéljek a sráccal és ajánlom, hogy jó indoka legyen, de legalább egy halálos betegség. - ráncoltam a szemöldökömet, mire Elizaila Wongst előhúzta a pálcáját támadásra készen.

- Tartsd távol magad a fiamtól. - tekintete izzott, hangjából hasonló szenvedélyt lehetett kihallani. Na, ezt nevezem most már anyai ösztönnek.

- Anya! - hallottam meg ekkor Derek hangját. - Hagyd abba, Aaron hozzám jött, majd én beszélek vele. Aaron, mi van Selenaval? - kérdezte és most először erre a kérdésre a hang irányába is pillantottam és megláttam a srácot. Szemei karikásak voltak és tekintete valahogy nem azt a fiút tükrözte, akit korábban ismertem. Testtartása mintha erőtlen és fáradt lett volna, arcán is látszott a kimerültség. De hát mi történhetett, hisz még fél napja sem tűnt el…