61.rész

Halihó!

Mostanában mint látjátok jól megy az írás és szerencsére gyakran tudok jönni az új részekkel, remélem örültök neki. Én kicsit ugyan csalódott vagyok, mert annyira várom mindig a véleményeteket, de mindig csak egy valaki ír. Gondolkoztam rajta, hogy kikötöm, hogy hány komi után jön az új rész, mint más bloggerek, de azt már túlzásnak tartanám. Úgyhogy csak kérlek titeket, hogy osszátok meg velem, hogy mit gondoltok az írásomról^^. Jó szórakozást!

Beléptem a szobába. Jenna már ült az ágyon és magában beszélt. Tessa odalépett hozzá és megsimogatta a vállát. Lassan odamentem én is és szokásos módon, zsebre vágott kézzel álltam meg mellette…

- Ez csak egy rossz álom volt… - mondogatta a szőkeség folyamatosan. - Aaron. - pillantott fel - mondd, hogy ez nem a valóság. - kérlelt, amikor észrevett. Ránéztem Tessara ő is csak várta a magyarázatot. Felsóhajtottam és megráztam a fejem.

- Nem, Jenna, ez nem álom. - válaszoltam neki, mire ismét elfehéredett. Tessa próbálta valamennyire támogatni és tartani benne a lelket, de ő is holtsápadt volt. – Kérlek, szedjétek össze magatokat. - néztem rájuk komolyan, mire valamennyire visszatért az élet az arcukba. - Matt él. - közöltem hidegen. - Ezt el kell fogadnotok még akkor is, ha ez nehéz. - Jenna ismét az ájulás határán volt, de valahogyan összekapargatta a maradék lélekjelenlétét. - A baleset után, nem bírtam nézni, hogy a húgom szenved attól, hogy a bátyja, aki amúgy nem is az, haldoklik. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom megmenteni az életét, de hibáztam és ezért halottnak nyilvánították. - mondtam el a lehető legrövidebben és mielőtt még belekérdeztek volna folytattam. - Végül a nagynénémnek sikerült meggyógyítania, de eltartott egy darabig, So… Selena is nem rég tudta meg, hogy él. Ennél fogva az a Matt, aki az imént megmentett Derektől az igazi. - mondtam ki végül a "borzasztó igazságot". Egyik lány sem szólt. Úgy gondolta fényeznem kéne egy kicsit a srác helyzetét és ránéztem Jennara. - Úgy volt, hogy sosem leplezi le előtted, hogy életben van, mert… Ahhh… - sóhajtottam fel. - Ez nekem nem megy. Beszéljetek inkább vele. - mondtam, mire mindkettejüknek ijedtség ült a tekintetébe. - Nem fog bántani titeket. Ő még mindig ugyanaz a Matt Grace, aki a "haláláig" volt, az, hogy halottnak hittétek nem változtat ezen semmit. - nyugtatgattam őket, majd elindultam kifelé a helyiségből.

- Aaron! - szólt utánam Jenna, mire hátra sandítottam. - Ha kint van és neki akarsz szólni, hogy bejöhet, akkor kérlek, várj még pár percet, nem vagyok még felkészülve rá. - nézett rám, mire sóhajtva bólintottam. Eltalálta a célomat. Talán Tessa mondhatta neki, hogy Grace kinn van. Egyik kezemet zsebre téve mentem ki a magába roskadt fiúhoz.

- Jenna magához tért. - közöltem vele, mire felnézett. - Röviden vázoltam a helyzetet, de szerintem a többit magyarázd te el neki. - magaráztam lazán.

- Biztos? - kérdezte, mire hanyagul bólintottam, majd lassan bekísértem a laborféleségbe. Odavezettem Jennahoz, majd lassacskán a lány összegyűjtött annyi energiát, hogy felnézzen, de amint megpillantotta Gracet, könnyek árasztották el a szemét. Feltápászkodott az ágyról és megérintette egykori kedvese arcát.

- Matt? - kérdezte, mire a fiú bólintott. Jenna a srác nyakába vetette magát és már semmi sem szabhatott gátat a könnyeinek. - Hát tényleg élsz. - zokogta és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezek a könnyek az ijedtségtől, avagy a boldogságtól származnak. Talán ő maga sem volt teljesen biztos benne. Grace átkarolta a lányt és erősen magához szorította. Ahogy elnéztem már nagyon régen vágyhatott erre a pillanatra, még akkor is, ha ezt mélyen elrejtette magában. Percekig ölelkeztek, egy idő után már fárasztó volt nézni. Mikor végre szétváltak, Jenna letörölte a könnyeit és a fiúra nézett.

- Aaron valami olyasmit mondott, hogy eredetileg sosem árultad volna el, hogy túlélted azt a balesetet, miért? - Grace rám nézett én meg csak megvontam a vállamat. A srác felsóhajtott.

- Igaza van, nem akartam elárulni, hogy élek, hogy továbbléphess és legyen más, akit szeretsz, engem pedig elfelejthess. Itt én már nem élhetek tovább, nagyon sokan ismernek és azok mind halottnak hisznek, így együtt sem lehetnénk. Ezek után úgy gondoltam, hogy csak jobb lesz, ha nem fedem fel előttetek eme titkot. De nem tudtam tétlen ülni, amikor láttam, hogy Derek rád támadott. - sütötte le a szemét a fiú. Jenna ismét átkarolta a nyakát.

- Te annyira hülye vagy. - ráncolta a szemöldökét és ismét könnyek csordultak végig az arcán, azonban ajkai halvány mosolyra húzódtak. - Hogy tudnálak én téged bármikor is elfeledni. Szeretlek és mindig is szeretni foglak, ezen még a halálod sem változtathat simította meg Grace arcát kedvesen. A fiú megérintette a párja kezét és az ajkához simította, majd egy lágy puszit nyomott rá. Na, ez nekem már sok volt.

- Asszem' magatokra hagylak benneteket. Lesz mit megbeszélnetek. - vetettem oda lazán, majd elindultam kifelé.

- Aaron, várj. - hallottam meg Tessa hangját, mire hátrafordultam. Úgy tűnt neki még mindig kicsit nehezére esik feldolgozni az eseményeket. Jennanak, talán azért lehetett könnyebb, mert legbelül még élt benne Grace és szerette őt. - Én is megyek. - közölte a lány és utánam jött. Együtt léptünk ki a helyiségből és becsuktuk magunk után az ajtót, hogy egyedül maradhassanak. Kimentünk a kertbe és leültünk a hátsó ajtó előtti lépcsőre. Rágyújtottam. Még nekem is sok volt az a sok minden, ami ma történt. Csendben ücsörögtünk, lassan fújtam ki a füstöt. Le kellett nyugtatnom magam.

- Hogy van a csuklód? - törte meg egyszer csak Teresa a csendet, mire ránéztem. A kezemről már totálisan elfelejtkeztem.

- Megvan. - vontam meg a vállam, ismét csak előre fordulva. Újból csend. Kezdett már irritáló lenni. Ezúttal én szólaltam meg. - Nehéz elhinni, hogy életben van, igaz? - sandítottam oldalra, mire némi megdöbbenés után Tessa halványan elmosolyodott.

- Igen… - válaszolta. - Egész eddig én voltam az, aki talán legkönnyebben elfogadta a halálát hármunk közül. Hiszen Selnek a bátyja volt Jennanak meg a pasija. Volt, hogy én tartottam bennük a lelket és bármilyen érzéketlennek is hangzik, de én már túltettem magam rajta. Most pedig megjelenik. Vámpírvadász családból származok, de ez még ezek után is túl természetfeletti nekem.

- Meg tudom érteni. - válaszoltam és hirtelen nevetést hallottam odabentről. - Azt hiszem lassan kezdenek feloldódni. - jegyeztem meg, mire Tessa bólintott. Kicsivel később a vállamra hajtotta a fejét. Kérdőn néztem rá.

- Ugye nem baj? - kérdi, mire megráztam a fejem és elnyomtam a cigarettámat. Átkaroltam a derekát és úgy ücsörögtünk egy ideig. Jól esett egyedül és csendben lenni, végre tudtam egy kicsit gondolkodni. Grace lelepleződött, nem volt mit tenni, de talán jobb is így. Amíg a város közelében vagyunk így is, úgy is megtörtént volna. Arra leszek kíváncsi, hogy mi lesz, ha elhagyjuk a várost, hiszen az valószínűleg hamarosan meg fog történni. De az már a jövő problémája. Egyelőre elég volt a jelennel foglalkozni. Oldara sandítottam, Tessa lehunyt szemekkel pihentette a fejét a vállaimon. Talán az eseménydús nap valamilyen szinten feloldotta a gátlásait. Én nem bántam. A tekintetem a távolba révedt, a nap már lemenőben volt. Szinte észre sem vettem, de majd egy fél napot töltöttünk el itt. Itt volt az ideje visszatérni a Darkstein kastélyba, hisz senkinek sem szóltunk, hogy eljövünk. Igaz anya meg Stephanie valószínűleg még nem voltak ébren, de vissza kellett volna mennünk már. Megsimítottam Tessa haját, mire rám nézett.

- El kéne lassan indulni. Jenna is összeszedte már magát és Derek is megvan. - közöltem vele, rá sem nézve.

- Kérlek, maradjunk még így pár percig… - szólalt meg halkan és kérlelően. - Olyan megnyugtató így kettesben lenni veled. - magyarázta alig hallhatóan. Elkerekedett a szemem. Sok mindent hallottam már magamról, de azt, hogy megnyugtató lenne a társaságomban lenni az még nem. Sőt. A legtöbb jelző, amivel illettek eddig ép az ellenkezőjéről tanúskodik és egyáltalán nem pozitív… Mondjuk ez részben az én hibám és egyáltalán nem is zavar.

- Rendben. - sóhajtottam fel és még ott ücsörögtünk pár percig. Megvártam míg Teresa áll fel, nem akartam siettetni őt, végül is én is élveztem a társaságát, jobban, mint másoknak és koránt sem zavart, hogy születésünknél fogva ellenségek vagyunk.

Amikor nem sokkal később ismét beléptünk a házba Jenna már Grace ölében ült, s arcát a fiú vállába fúrta. A srác mosolygott. Ahogy elnéztem mindent sikerült alaposan kibeszélniük. Szuper. Akkor ezen is túl vagyunk.

-De ugye tudjátok, hogy senki sem tudhat arról, hogy Matt életben van. - törtem meg kegyetlenül a pillanat varázsát, mire mindenki rám pillantott. - Senki. - ismételtem határozottan először Jenna, majd Teresa szemébe nézve. - Így is túl sokan vannak már beavatva. - a lányok bólintottak és pedig  most már kezdtem végre nyugtával dicsérni a napot. - Most pedig ideje hazamenni. - adtam ki a következő "parancsot" majd sarkon fordultam és az épp akkor megérkező Elizaila Wongstra pillantottam. - Természetesen maga és a fia is velünk jön, hisz eredetileg Derekért jöttünk. - közöltem és meg sem vártam a reakciót. Már nem tűrtem semmiféle ellentmondást.

El tartott egy darabig, amíg mindenki összeszedte magát és elindulhattunk. Természetesen megint én mentem elöl, de nem egyedül, hanem Tessa társaságában, ugyanis a barátnője valahol a sor végén az "újonnan feltámadt" pasijával volt leghátul. De, ha ettől érezték jól magukat, tőlem azt csináltak, amit akartak… A két "párosunk" között Wongst anyuka kísérgette a fiát, akinek amúgy erre nem sok szüksége volt, ahogy állította. Szívem szerint nem vágytam a gyaloglásra, de Wongstéknak semmi járművük nem volt, mert nem bírták az ilyen cuccokat, mi pedig amikor kerestük a srácot, lábbusszal közlekedtünk. Ennél fogva hosszú menetelés várt reánk. Mire a von Darkstein rezidenciára értünk, már bőven lement a nap és már mindenki totál hulla volt, még én sem éreztem az éjszaka jótékony hatását. Útközben a lányok tájékoztatták a szüleiket, hogy az éjszakát Selenanal töltik (aminek nem mellesleg Night anyuka nem igazán örült). Természetesen a megérdemelt fejmosást is megkaptam, amikor beléptem az ajtón, hisz Stephanie és anya ott vártak már ránk. Azonban amikor a többieket is megpillantották, már sokkal sürgetőbben várták a magyarázatokat, hogy

- Mégis mit keres két halandó lány itt, akik közül az egyik ráadásul egy vámpírvadász család sarja?

- Miért és hogyan lett Matt lelepleződve?

- Hova tűnt Derek? és Hogy-hogy most beállított ráadásul az édesanyjával együtt?

Szinte levegőt sem tudtam venni a kérdéseik között, nem hogy válaszolni. Na, nem mintha akartam volna.

- Fontosabb dolgunk is van. - közöltem és Derekre mutattam. - Steph, segítened kell rajta. - néztem a nagynénémre komolyan, mire ő az említett srácra pillantott. - Sophia kedvéért. - tettem hozzá. - Stephanie bólintott.

- Rendben. Gyertek velem. - Intett Wongst anyucinak és a fiacskájának, majd lassan eltűntek a folyosó végén.

- Sophia? - néztem anyára.

- Még mindig a szobájában. - közölte halkan. - Lehet, hogy észre sem vette, hogy elmentetek. Jobb lenne, ha most mindketten felmennétek hozzá és elmesélnétek neki a fejleményeket. Akarom mondani mind a négyen. - tette hozzá a lányokra futtatva a tekintetét, mire mindannyian egyetértően biccentettünk, majd elindultunk felfelé. - Aaron! - szólt utánam hirtelen az édesanyám, mire unottan megfordultam. - Hadd nézzem a csuklód! Mi történt vele? - nézett rám aggódva. Felsóhajtottam. Erről el is felejtkeztem.

- Volt egy kis összetűzésem a Wongst ház köré felhúzott fallal, de majd Steph rendbe hozza. - válaszoltam röviden. - Most pedig azt hiszem, jobb lenne, ha lenyugtatnám az egyetlen húgocskámat. - azzal ismét elindultam a többiek után és hanyagul intettem egyet anyának.