62.rész

Szijjasztok! Íme, ahogy ígértem viszonylag korán (már a előző bejegyzéshez képest meg is érkeztem a következő résszel. Borzasztóan kíváncsi vagyok a véleményetekre, főleg azért, ahogy végződik ez a rész. Na de nem is szaporítom tovább a szót, íme itt is lenne. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeket!

Lenyomtam a kilincset, az ajtó zárva volt. A többiek felé fordultam és intettem nekik, hogy maradjanak ott. Kopogtattam.

- Sophia. - szóltam be a szobába. - Én vagyok az, Aaron, bemehetek? - vártam a választ, de nem kaptam. Álldogáltam még pár percet, majd ismét koppantottam egyet az ajtólapra. - Sophia. - kérleltem, tőlem talán szokatlanul is kedvesen. Lépteket hallottam és nem sokkal később a zár is kattant. Az ikerhúgom nyomott arccal nyitotta ki az ajtót és beengedett. Miután beléptünk rögtön leült az ágyára én pedig megálltam az ajtó előtt. Kínos csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt semmit.

- Ennyire rossz ember és barátnő lennék? Ilyen kibírhatatlan személyiségem lenne? - nézett rám a sírás küszöbén állva. - Hisz semmi más okot nem tudok arra kitalálni, hogy Derek mégis miért lépett volna le. - fakadt ki hirtelen és rám nézett. Visszanéztem rá, egyenesen a szemébe.

- Derek visszajött. - közöltem, mire elkerekedtek a szemei. - Mattel utána mentünk és a barátnőid segítségével megkerestük őt. Nyugodj meg, semmi ilyesmi oka nincs annak, hogy elment. Majd elmagyaráz neked mindent. - mondtam egy félmosolyt villantva az arcomon. 

- Matt és a barátnőim? - akadt fenn, szerintem fel sem fogva a mondat többi részét. Bólintottam.

- Jól hallottad, ha akarod, beszélhetsz is velük ebben a pillanatban. - szedtem ki a zsebeimből, és tártam szét a kezeimet. Hiba volt. Sophia szemei elkerekedtek és aggódva pillantottak rám, Gyorsan ismét a zsebembe csúsztattam a kezeimet és még mielőtt bármit is mondhatott volna az ajtóhoz léptem.

- Semmiség. - nyugtatgattam közben, mert láttam rajta, hogy nem akar lekopni a témáról még akkor se, ha nemigen jut szóhoz. Mi a fenéért érdekel ez annyira mindenkit? Miért nem lehet lekopni róla? Tettem fel magamban a kérdéseket, s mindeközben lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót, hogy egyetlen kedves hugicámnak még csak esélye sem legyen bármit is ezzel kapcsolatban szólni. A kint állóknak intettem, hogy bejöhetnek. Először a két lány, akik barátnőjük nyakába borultak, jött be, majd a sor zárásaképp Grace is bebattyogott a szobába. Sophia szeme ismét csak elkerekedett nem igazán vágta a helyzetet.

*Selena*

Utálom, hogy Aaron soha nem oszt meg velem semmit, ami vele történik. Amikor elfordult, hogy kinyissa az ajtót összeráncoltam a szemöldökömet és már épp rá szóltam volna, hogy ez így nem mehet, hisz megsérült, amikor a zár kattant, a kilincs mozdult s a többiek is beléptek. Ekkor már eszemben sem volt Aaron viselkedésén kiakadni, hisz a lányok után Matt is belépett. Egy szobában álltunk öten, s köztük Jenna, Tesa és Matt is. Értetlenül pillantottam a bátyáimra, legfőképp a fogadott testvéremre. Próbáltam szuggerálni a fiút, hogy tűnjön el, mielőtt még meglátják, de ő csak mosolyogva odalépett mellém és megérintette a vállamat.

- Nyugi Sel, lebuktam. - vigyorgott kínosan, s beletúrt a hajába, de a szemeiben láttam, hogy megkönnyebbült és tetszik neki a dolog, holott először leginkább ő ellenezte, hogy a lányok tudjanak arról, hogy életben talál lenni.  Bólintottam. Így már minden világos volt. A barátnőimhez lépkedtem és átöleltem őket.

- Igazán elmondhattad volna. - ráncolta Jenna a szemöldökét, de szemei és ajkai is mosolyogtak, s arcán amúgy huncut kifejezés ült.

- Hidd el nagyon sokat törtem a fejemet rajta, hogy elmondjam-e vagy nem, de Matt a lelkemre kötötte, hogy ne tegyem. - mentegetőztem, mire szőke barátnőm felkacagott.

- Nyugi, nem gondoltam komolyan. - mosolygott és én is elmosolyodtam.

- Jó végre vidámnak látni téged. - jegyezte meg a fogadott bátyám. A másik csak szokásához híven, zsebre tett kézzel támasztotta a falat. Most, hogy mindenki más bejött, úgy gondolta, hogy elszigetelődik a tömegtől. Ettől egy pillanatra elszomorodtam, de jól ismertem már és igazából az lett volna az igazán furcsa, ha épp az ellenkezőjét teszi. Még akkor is, ha talán annak a viselkedésnek örültem volna jobban.

Már épp odafordultam volna a lányokhoz, hogy jól kibeszéljek velük mindent, amikor ismét kopogtattak az ajtón."Mekkora itt ma a forgalom" gondoltam magamban és kinyitottam. Stephaniet állt előttem halvány mosollyal az arcán.

- Sziasztok. - intett vidáman, mintha még aznap nem is találkoztunk volna. Na igen az én kedvenc nagynéném pont ilyen volt. Azonban még meg sem szólalhattam, amikor Aaron mellém lépett.

- Sikerült? - kérdezte és talán némi reménykedést is felfedezni véltem a hangjában. A nagynéném arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni.

- Talán. - válaszolta már kevésbé mosolyogva. - Kitaláltam valamit, de még nem vagyok biztos a végkifejletben. - sóhajtotta. Nem igazán értettem, hogy miről beszéltek és ez már kezdett borzasztóan irritálni. Futtában a többiekre pillantottam és úgy tűnt ők sokkal többet fogtak fel ebből a pár szóból, mint én. - Gyertek velem. - mondta Stephanie és elindult a folyosón. Tanácsra várva pillantottam az ikerbátyámra, ő pedig bólintott. Elindultam a nagynéném után és a többiek is követtek. Természetesen Aaron zárta a sort. Jól ismertem már a házat, elég időt eltöltöttem már itt ahhoz, hogy legyen pár tippem arról, hogy merre megyünk és abból ítélve, hogy Stephanie volt az elöl lépkedő vezető, majdnem biztosra is mentem. Csak azt nem tudtam, hogy miért mennénk most oda.

Útközben nagy csend volt. Senki sem szólt egy szót sem és ez már nagyon feszélyezett engem. Vannak, akik azt mondják a tudatlanság boldogság... Ezzel jelen pillanatban nem tudtam egyet érteni. Habár távolságban nem volt olyan mesze a szobámtól a keresett helyiség, mégis óráknak tűnt, amíg odaértünk. Amikor elértük a célállomást Stephanie megállt és hátrament Aaronhoz. Valamit beszéltek, s közben egy pillanatra mindketten rám néztek. Egyre jobban zavart, hogy nem tudok semmit, hisz láttam, hogy rólam beszéltek. Végül a nagynéném újból az ajtóhoz lépett és benyitott a szobába. A helyiséget, ahova beléptünk igazából fogalmam sincs, hogyan nevezhetném, mert sokféle funkciót ellátott. Afféle dolgozószoba volt Stephanie számára, emellett laborként is és egyéb egészségügyi szobaként is funkcionált. Ahogy beléptem az ajtón rögtön megpillantottam Dereket. A szoba másik végében ült egy széken. Megkönnyebbülten elmosolyodtam és sietős léptekkel elindultam felé. Ő is felnézett és elmosolyodott. Megtorpantam. Arca nyúzott volt, szemei karikásak, tekintete fáradt. Lefagyott a mosolyom. Mi történhetett? Odarohantam hozzá, leguggoltam elé és megsimítottam az arcát.

- Derek. - szólítottam meg aggódva. - Mi történt? Jól vagy? - kérdezgettem. Óvatosan megérintette a kezemet. Az érintése olyan volt, mint korábban, azonban a tekintete más volt. Mintha a szemeiben nem az igazi Dereket láttam volna. Hiányzott belőle az a tipikus csintalanság, ami szüntelenül, minden pillanatban ott van. Egy pillanatra megijedtem.

- Sajnálom, Sel. - mondta immáron lesütött szemekkel. - Bocsánat, hogy szó nélkül elmentem, de nem tehettem mást. - szabadkozott, viszont én továbbra sem értettem semmit, ráadásul még a kérdésemre sem válaszolt.

- De miért mentél el? - kérdeztem, mire rám nézett. Láttam a szemén, hogy nem igazán akaródzik beszélni róla. De végül mégiscsak belekezdett a történetbe. Röviden, szinte tőmondatokban elmondott mindent arról, hogy előjött rajta is a vérében hordozott átoknak a jele és emiatt el kellett mennie, nehogy ártson nekem, vagy bárki másnak a házban. Ezen egy pillanatra felháborodtam, hisz attól még, hogy ez volt a helyzet igazán szólhatott volna, akkor talán tudunk neki segíteni. Erre a kifakadásomra szintén bólintott és elismerte, hogy igazam van, hiszen ha itt maradt volna, akkor egy csomó szenvedéstől megkímélte volna magát és másokat is. Ráadásul a szülei még annyi kutatás után sem sok mindent tudtak kitalálni ez ellen, és most hogy Stephanie is megnézte talán van megoldás a problémára. "Tehát erre gondolt Steph, amikor azt mondta, hogy talán." gondoltam ekkor és rögtön a nagynénémre futtattam a tekintetemet. Ekkor már mindenki benn volt a helyiségben. Anya, Stephanie, Aaron, Matt, Tessa, Jenna és Mrs Wongst is. Valószínűleg mindenki arra várt, amire én.

- Mire sikerült rájönnöd? - kérdeztem a nagynénémet, mire felsóhajtott.

- Úgy tűnik a vámpírvér, amely végigöröklődött a családon valóban a von Darkstein vérvonal egy ágától származik. Azonban úgy tűnik az évtizedek, évszázadok során ez a vér valamennyire kitisztult és sokkal jobban hasonlít már az ősi Darksteinokéhoz, mint a Valenciahoz. Ráadásul a fiúban sokkal erőteljesebben jelen van ez a hatás. Ez abban is megmutatkozik, hogy ilyen fiatal korában előjött rajta az átok hatása.

- Azt mondd meg, hogy hogyan lehetne segíteni rajta! - nézett már-már kétségbeesetten Elizaila Wongst a nagynénémre. Stephanie ismét csak felsóhajtott.

- Van egy ötletem, ami esetleg beválhat. - bökte ki. - Azonban elég kérdéses a kimenetele. Ha rosszul sül el fogalmam sincs mi lesz az eredménye. Azonban, ha jól sül el, akkor sem valószínű, hogy a kívánt célt érjük el.

- Akkor milyen megoldás ez? - kérdezett bele Wongst asszony, de hogy úgy mondjam engem is foglalkoztatott a dolog ezen része.

- Azt hiszem rosszul fogalmaztam. Olyan értelemben, hogy Derek megszabadul a vérben hordozott átoktól és tovább folytathatja az életét ettől mentesen és esetleg boldogan, a dolog kimenetele teljes mértékben pozitív. - magyarázta.

- Akkor meg mi itt a probléma? Mégis mit eszeltél ki?- pillantott Wongst anyuka a nagynénémre, miközben én közelebb húzódtam Derekhez. Valamiért egy kicsit rossz előérzetem volt. Stephanie ekkor lehunyta a szemeit és nagy levegőt vett.

- Az egyetlen megoldás, ami véleményem szerint jelen esetben rendelkezésünkre áll az az, ha egy von Darkstein vérvonalból származó családtag, vagyis közülünk valaki teljes értékű vámpírrá változtatná Dereket. - Hideg csend ereszkedett ránk. Steph kinyitotta a szemét. - Méghozzá nem más, mint Sophia… - nézett rám, sötét szemeinek tekintetét mélyen az enyémbe fúrva…